2015 február
5.
Ahhoz, hogy eljussak Pekingbe, előbb el kellett repülni két
órát nyugatra Amszterdamba, hogy aztán 10 órát repülhessek keletre Pekingbe. A
pekingi reptéren az intézet egyik dolgozója, Kováts Miklós várt, egy nagy dumás,
35 éves srác. Az intézetet egyébként csak másfél évvel korábban, 2013 őszén
hozták létre egy hipermodern plázaépület egyik emeleti helyiségében. Az egész
egy kis irodából és egy előadóteremnek is használt kávézóból áll. Már a
reptérről befelé jövet meglepett, hogy milyen komoly, drága autókkal járnak az
emberek csupa vadiúj BMW és Audi terepjáró, tisztára, mintha Moszkvában lennék,
az út mentén pedig lépten-nyomon toronyházak épülnek. Van itt pénz dögivel!
Ebben a plázában van a Magyar Intézet
És így néz ki
Noémi (magyar szakos kínai lány), Léna, Szonja, Bence
Az intézet épülete este
Hozatnak nekem egy nagyon rossz hamburgert, majd azt javasolják, hogy menjek el, nézzem meg a Tiltott várost, itt van 4 metrómegállónyira. Elmegyek, tényleg nagyon egyszerű és jól érthető a metróközlekedés. Főleg, hogy minden ki van írva angolul is. A Tien’anmen téren szállok le, és két komoly ellenőrzési ponton is át kell mennem. Ilyenkor, akár egy repülőtéren, katonák átkutatják a hátizsákomat, és át kell mennem egy röntgenkapun, hogy nincs-e nálam fegyver. (Egyébként, ha metrón utazik az ember, akkor is minden állomásnál a bejáratnál átvilágítják a táskáját, és a ruháját fémdetektorral!) A Tiltott Városon egy óra alatt végigsétálok – akkora lehet, mint a budai Várnegyed, egyik piros kínai palota a másik után, belül szőnyegek, úgyhogy nem túl izgalmas.
Képek a tiltott városból
Annál izgalmasabb, hogy a Tiltott Város túloldali kapujától hogy jutok vissza az intézetbe! Itt nincs metró, a buszokat nem ismerem, marad a taxi, ami állítólag olcsó, viszont a délutáni csúcsforgalom idején mindegyikben ülnek, amelyikben pedig véletlenül nem, abban a sofőrnek nincs kedve elvinni arra a címre, amit a papírlapon mutogatok neki. Angolul persze senki nem tud egy szót se. A rossz nyelvek szerint a rendkívül bonyolult kínai nyelv és a még bonyolultabb írásrendszer megtanulása után már nem marad energiája az emberek többségének más nyelvekkel bíbelődni. A taxikon kívül még nagyon vicces háromkerekű, kétszemélyes bádogdobozokkal kehet közlekedni, átmenet a riksa és a velorex között, de olyanba nem volt bizodalmam beülni, mert vélhetőleg nincs bennük fűtés, azon kívül nagyon csúnyán lehúzzák a turistákat.
Ami még jópofa, hogy a biciklisek és a riksások a hideg ellen olyan kesztyűt húznak a kezükre, amilyennel mi otthon a forró tepsit veszi ki anyám a sütőből.
Van, aki a kormányon hagyja a tepsifogót
Végül egy alkalmi taxis vitt vissza, a rendes ár duplájáért.
Este Szonja és Lee társaságában elmentünk egy filmes cég
újévi partijára. Előtte nyomtattak nekem 50 db egyik oldalán angol, másik oldalán
kínai nyelvű névjegykártyát, mert akinek Kínában nincs névjegye, az nem is
számít embernek. Egy órát taxiztunk, majd egy olyan helyen volt a parti, ami
mongol jurtákból állt. A legnagyobb jurtában volt a buli. A kísérőemberek és a
pincérek is nagyon előkelő mongol népviseletben voltak. A vendégek állítólag
mind híres kínai színészek, énekesek, rendezők és producerek voltak, de
természetesen egyet sem ismertem közülük. A vendéglátó fő producerrel tolmácson
keresztül váltottunk pár szót és névjegyet. A kaja borzalmas volt – pacal és
más belsőségek, főtt bárányhús, és néhány beazonosíthatatlan izé, és a vendégek
szinte valamennyien cigiztek vagy szivaroztak evés közben.
A színpadon pedig
Karel Gott stílusú és korú kínai popsztárok énekeltek iszonyú hangosan. A buli
alatt végig volt tombola, drága borokat, pálinkákat, 400.000 forint értékű
készpénzt és néhány gyémántot sorsoltak ki. Én csak egy ritka kínai pálinkát
nyertem. Hazamenet minden vendégnek a kezébe nyomtak egy borítékot 60 jüannal –
kb. 2500 ft
-, szerencsepénz az újesztendőre. A pálinkát hazaviszem apámnak, ma 73 éves.
2015. február 6.
péntek
Az egyébként jól felszerelt lakásban akárhogy szerettem
volna, nem tudtam egy kis kávéhoz jutni, pedig volt Nescafé, ivóvíz ballonban
és cukor is. Csak épp a főzőlapot nem sikerült bekapcsolnom, ami
érintőképernyős, és úgy néz ki, mint egy óriási tablet.
Jobb lett volna, ha
elhozom apám 40 éves csehszlovák merülőforralóját.
Kilátás a lakóparkra
A medence tisztító
A kilátás este
Mindegy, a sarkon van egy
nagyon jó kávézó, normális – otthoninak megfelelő árakkal. Egy Caffé Latte 12
jüan – 500 ft
-, és kb. ennyiért lehet cheese cake-et is kapni. Egyébként rengeteg a
Starbucks és a Costa Café, de ott minden dupla ennyibe kerül. Gyorséttermek
közül pedig a McDonald’s és a KFC uralja Pekinget. Délelőtt egy pár órát metróztam,
mivel ellenkező irányú metróra szálltam, mint kellett volna. A Tiantandongmen
megállóhoz akartam menni, de a Tiantangyuanon kötöttem ki. Így jár az, aki egy
szónak csak az első hét betűjét jegyzi meg, az utolsó hetet pedig leszarja…
Mindegy, így legalább a pekingi metrót alaposan megismertem. Az utasok,
akárcsak nálunk, mind faarccal a telefonjaikat baszkurálják utazás közben,
híreket olvasnak, sms-eznek, videojátékot játszanak vagy online tévéznek.
Állandó dzsungelharc folyik az ülőhelyekért, így azok járnak a legjobban, akik egész
nap egy műanyag stokival a hónuk alatt sétálgatnak a városban, mert így mindig
lesz ülőhelyük a metrón.
Arra is kell figyelnünk, hogy a rengeteg metrókijárat
közül az A,B,C,D,E,F,G vagy H kijárat-e a megfelelő az úticélunkhoz, mert
hogyha ezt elszúrja az ember, akkor órákon át esélytelen zombiként bolyonghat a
föld alatt.
Szóval, ilyen megpróbáltatások után eljutottam a Mennyei
Templomhoz. Ez építészetileg nagyon hasonlít a Tiltott Városhoz, piros házak
körben egy téren, csak kisebb, és a közepén nem egy piros palota, hanem egy kék
templom áll.
Van viszont körülötte egy hatalmas park, ahol nagyon mókás
emberekkel találkoztam. A legújabb dili, hogy ahhoz, hogy az emberek
többalakos, jól komponált szelfit készíthessenek a telefonjukkal, karjuk
meghosszabbítása céljából egy speciális teleszkópos pecabotot használnak, amibe
betehető a telefon, a pecabot nyelén meg van egy gomb, amit ha megnyomunk,
exponál a mobil fényképezőgépe. Nagyon hülyén néznek ki vele az utcán.
Én is kipróbáltam a pecabotot
Aztán
volt egy játszótér öregembereknek, ahol 60-70 éves bácsik és nénik különböző
tornaszereken tornásztak órákon át.
Köztük újra fiatalnak éreztem magam :)
Kicsit arrébb csoportos aerobik óra folyt
idős hölgyeknek. De a legérdekesebb az volt, hogy egy árkád alatt több száz
méter hosszúságban 4-es, 5-ös csoportokban legalább ezer idős néni és bácsi
kártyázott és mazsongozott. Cigarettázva, üvöltözve, néha veszekedve. Ez
egészen szürreális volt.
A kedvencem: Ho Apó
Délután hatkor kezdődött a Budapest retró vetítése az
intézetben. Kb. harmincan jöttek, többen nem is nagyon fértek volna el a
kávézóban.
Gyűlik a közönség - addig is nyomogatnak egyet
Projektorról ment a film, kínai felirattal. Az elején történt egy
kis malőr. Az istennek sem akart hang jönni a hangszórókból. Az intézet minden
munkatársa odagyűlt a laptop köré, és idegesen dugdosták a kábeleket az összes
lehetséges lukba. Ezen csak azért lepődtem meg kicsit, mert, ha ennyi pénzt és
energiát fordítottak már a rendezvényre, hogy kiutaztattak engem, lefordították
és feliratozták a filmet, akkor valaki igazán ellenőrizhette volna 10 perccel a
kezdés előtt, hogy működik-e minden. Szerencsére 10 perc kínoskodás után
elindult a hang is. A közönség türelmesen megnézte a filmet – nem tudom,
mennyire volt értették, mindenesetre nem dőltek úgy a nevetéstől, mint az
otthoniak szoktak. De utána még egy órás beszélgetésre is ott maradtak. Főleg
az érdekelte őket, hogy most milyen az élet Magyarországon. Elmondtam, hogy bár
most már demokrácia van, többpártrendszer és szólásszabadság – ezt Kínában nem
árt hangsúlyozni – sokan csalódtak a rendszerváltásban, mert a várt gazdasági
csoda elmaradt, nagy a szegénység és a munkanélküliség, és több százezren, főleg
fiatalok külföldre mennek a jobb élet reményében.
Utána egy magyarul is tudó – egykori pekingi magyar szakos –
újságírónő (aki elmondta, hogy Mao jó ember volt, mert megverte a japánokat, és
megnyerte a polgárháborút is – (Tényleg? Akkor Sztálin is jóember volt.)
elkísért a Solana nevű hipermodern plázakomplexumba, ahol éppen a Fény Ünnepe
volt, és fantasztikus színes fényárban úszott minden.
Őrségben
Matyinak vettem egy szép
kis zsebórát, ma 16 éves.
2015. február 7.
szombat
Azt a legnehezebb megszokni, hogy az emberek jó része a
szmog miatt maszkban jár az utcán. Ettől úgy néznek ki, mintha épp a műtőből
jöttek volna ki.
A ház, amiben lakom, 20 emeletesnek van kikiáltva, de
valójában csak 16. Nincs ugyanis földszint, azt jelölik 1. emeletként. 4.
emelet sincs, mert a 4-es szám szerencsétlenséget hoz. Ezért aztán 14. sincs,
mert abban is van 4-es. És persze 13. emelet sincs, szolidaritásból az európai
babonával.
Ma a Silk Street-en voltam, ami egy hatalmas pláza turistáknak, hogy
minden ajándékot egy helyen meg tudjanak vásárolni. Az árak az egekben
kezdődnek, de hosszas alkudozással le lehet vinni az ötödére vagy a tizedére.
Rögtön azzal kezdik a társalgást az árusok, hogy ez a kendő, játék, kütyü
egyébként 400 jüan lenne, de ha viszek ötöt, akkor csak most, csak nekem
odaadja 300-ért darabját. Erre én – a Ketten Párizs ellen arab kereskedős
jelenetéből tanulva (az ember mindig tanul valamit a saját filmjeiből…) mondok
valami nevetségesen alacsony árat, mondjuk, hogy ok, viszek 4-et 100-ért. Ettől
rögtön az ájulás kerülgeti őket. Sikoltoznak, veszekednek. Mondom ok, akkor
viszlát. De elém áll, nem enged ki, megfogja a karomat, és könyörög, nehogy
átmenjek egy másik boltba, mert ott átvernek. Tízperces vita után hosszú
szentségelések és káromkodások közepette odaadja annyiért, amennyit mondtam.
Nyilván ez egy ősi színjáték itt eladó és vevő között, és meg lennének sértve,
ha az ember nem alkudozna, megfosztva őket a kedvenc szórakozásuktól.
Este magyarokkal pekingi kacsáztunk. Három sráccal és egy
lánnyal, valamennyien huszonévesek, akik hosszabb rövidebb ideig vannak
Pekingben, és ketten közülük ott voltak tegnap a vetítésen. Tamás pesti jogász,
fél éve van kint kínai nyelvet tanulni. A húga, Rita két és fél éve van kint
ösztöndíjjal tanul színésznek a pekingi Színművészetin. (Kínai színésznő lesz
belőle?) András kigyúrt kecskeméti személyi edző, aki négyszer fél évet élt
Vancouverben. Matyi pedig építész, jelenleg Münchenben. András és Matyi Tamást
jöttek meglátogatni, valamennyien egy osztályba jártak a piarista gimnáziumban.
Úgy volt, hogy másnap együtt kimegyünk a Nagy Falhoz, de a két vendég srác
annyira fáradt volt, hogy azt mondták, ők inkább pár nappal később mennének. Úgyhogy
Tamás leírta nekem, hogy menjek el a 2-es metróval a Xizhimen megállóhoz, és
ott vegyek jegyet egy vonatra Badaling-ig. De a vonat csak két óránként megy,
és nem árt egy órával előbb megvenni a jegyet, mert különben elfogy, és
várhatok megint két órát a következőre. (Hát ez nem valami bíztató…)
A Nagy Falat Csáng Cseng-nek mondják, nem lehet
eltéveszteni. Rendben, meglátjuk.
A pekingi kacsa jó volt, úgy kell enni, hogy egy papírvékony
palacsintát megtölt az ember sült kacsaszeletekkel és sárgadinnye csíkokkal,
leönti egy cu nevű szósszal, és összetekeri a palacsintát.
A szakszerű kacsaszeletelés
Jó este volt, csak
utána hazafelé iszonyú hideg szél fújt, a pekingi tél nem túl kellemes.
Mindegy. Az a lényeg, hogy az ajándékok már megvannak, Matyinak, Mírának,
anyáméknak, és persze Katának, ma van a kétéves évfordulónk.
2015. február 8.
vasárnap
Az igazat megvallva a tegnapi hideg és szél után nem volt
túl sok kedvem egyedül kibumlizni a Nagy Falhoz. Ráadásul Tamás
figyelmeztetett, hogy mivel a fal magas hegyek gerincére épült, ott jóval hidegebb
és szelesebb az idő… L De aztán mivel korán felébredtem, és amúgy sem volt
semmi más tervem, hogy mit csináljak, elmentem a Xizhimenre, hogy vonatjegyet
vegyek a Nagy Falhoz. Ha azt mondom, hogy kalandos volt, akkor túl finoman
fogalmaztam. Tamás azt mondta, hogy 10-kor megy egy vonat. Kiértem 9-re,
kiderült, hogy 11-kor megy a következő. Beálltam a sorba jegyért, de közben rám
szállt egy levakarhatatlan kínai taxis, hogy majd ő kivisz, vissza is hoz, nem
kell órákig várakoznom és sorba állni, és ez 600 jüanomba fájna. Tegnap
szerzett magabiztosságommal mondtam, hogy tényleg nem szeretek órák hosszat
sorba állni, de maximum 100 jüant vagyok hajlandó fizetni. Erre jött a szokásos
szívroham, de mivel ezt már jól ismertem, nyugodtan vártam a fejleményeket. Pár
perc múlva a taxis a várakozásnak megfelelően magához tért, és közölte, hogy
100 jüanért is van megoldás, és elvezetett egy 10 személyes kisbuszhoz, és
betuszkolt. A kisbusz teljesen üres volt, és mintegy 20 perc várakozás után
rájöttem, hogy további palimadarakkal akarja megtölteni. De mivel 20 perc alatt
senki mást nem tudott becsalogatni, úgy ítéltem, hogy ez még órákig is
eltarthat, úgyhogy kiszálltam, és visszamentem a sorhoz vonatjegyért. Igen ám,
de addigra a 11 órás vonatra elfogyott a jegy, és már csak a 13 órásra árultak.
Szerencsére mellettem állt egy európai kinézetű srác, akivel együtt
bosszankodtunk ezen a szívatáson, aztán megláttunk egy angol nyelvű feliratot,
amely szerint a Jushiatan metrómegállótól busz is megy Badalingba a Nagy Falhoz.
Elhatároztuk, hogy együtt próbálkozunk tovább. A Jushiatannál kiszállva tényleg
egy hatalmas buszpályaudvarra érkeztünk. Mint két gyogyós, minden szembejövőnek
a Badaling, Badaling! szót kiáltoztuk, mindenki mutogatott valamerre, majd
egyszer csak belöktek egy sorba, amelyik egy buszra várt. A fel-alá sétáló
kalauzoktól negyedóránként megkérdeztük: Badaling? Mutatta az óráján, hogy tíz
perc. 40 perc elteltével Jött egy nő, és levette a táblát a buszmegállóról, ami
azt jelentette, hogy mégsem megy a busz. Vagy megy, csak nem oda. Vagy oda,
csak 3 órával később. Mindenesetre az egész sorban álló tömeg, többségében
kínaiak, mint egy marhacsorda elkezdett rohanni egy pár száz méterrel arrébb
lévő buszmegállóba. Ilyennek tudom elképzelni Mao hadseregének Nagy Menetelését
Észak-Kínából Pekingbe, át a hegyeken.
Ezen a ponton kezdtük el feladni, hogy tömegközlekedési
eszközzel eljussunk a Falhoz. Odamentünk egy taxishoz, hogy mennyiért vinne el
Badalingba. Ő is 600-at mondott, és eléggé hajthatatlannak tűnt. Ekkor
csatlakozott hozzánk egy arab kinézetű srác (mint később kiderült, pakisztáni
volt), mondta, hogy ő is Badalingba akar menni a falhoz, és beszállna a
taxinkba meg az útiköltségbe. Mondtuk, hogy ok, de fejenként 200 még mindig túl
sok, úgyhogy próbálkozzunk egy másik taxissal. Néhány perc alatt a következővel
megállapodtunk, hogy 450-ért odavisz minket, vár 3 órát, amíg sétálgatunk a
falon, aztán visszahoz. Méltányos ajánlatnak tűnt. Így aztán egy háromtagú,
nemzetközi expedícióval vágtam neki a Nagy Falnak. Az osztrákot Danielnek
hívják, egy softver-cégnél dolgozik, és egy hétre Shanghajba, egy hétre
Pekingbe küldték valami munkát elvégezni. A pakisztáni neve Bello Khan,
Szöulban dolgozik marketing menedzserként a Samsung mobiltelefon-részlegénél,
Dubajba megy éppen tárgyalni, csak pár napra megállt Pekingben.
Kellemesen, és főleg kényelmesen telt el az a 70-80 perc,
amit Badalingig a taxiban társalogva töltöttünk. Amikor megérkeztünk, a
rengeteg autóról és souvenir boltról rögtön látszott, hogy egy turista
paradicsomba érkeztünk. A falhoz négyszemélyes zárt ülőlift vitt fel kb. 4-500
métert, olyan, mint a síliftek az Alpokban.
Fent hatalmas tömeg, kilátóéttermek, emléktárgy-árusok, de
ami a legfontosabb: nagyszerű kilátás a Falra, ami legnagyobb meglepetésemre
nem egy hosszú, egyenes fal, hanem sokszor többfelé ágazó, kacskaringós
falrendszer! Csak amiatt voltam kicsit csalódott, hogy láthatólag annak a
résznek, amire a turistákat felengedik, már az összes kövét kicserélték újra,
gyakorlatilag új Falat építettek, kicsit olyan volt, mint San Marino, ami
szintén teljesen fel van újítva, és így inkább tűnik 20. századinak, mint 1000
évesnek.
Igaz, hogy hideg volt, és egy kis szél is fújt, de ragyogóan
sütött a nap, ami elviselhetővé tette az időt, arról nem beszélve, hogy így
több tíz km-re el lehetett látni. Miután sétáltunk két órát, és csináltunk vagy
100 fotót fejenként, visszamentünk a felvonóval a völgybe, egy borzalmas
étteremben megebédeltünk, és visszataxiztunk Pekingbe. Akkora dugó volt, hogy a
visszaút majdnem egy órával tovább tartott.
Pár órát pihentem a lakásban, aztán mentünk búcsú vacsorázni
egy kínai étterembe Szonjával, az intézet igazgatójával, a férjével, Bencével,
és a három gyerekükkel, Lénával, Igorral és Aurórával. 7, 5 és 3 évesek, nagyon
szépek, de olyan rosszak, mint a kisördögök.
Bencétől megtudtam, hogy 4-5000 Jüan az átlagfizetés
Kínában, azaz 160-200 ezer ft ami olyan, vagy még magasabb, mint a magyar. Egy
banktisztviselő vagy nagy cégnél dolgozó programozó pedig 20-30 ezret is
megkeres. Én is meglepődtem az életszínvonalon, nemcsak az új és drága autók
miatt, hanem a lakóparkok, plázák, metrók modernsége és az emberek
jólöltözöttsége miatt is. Arra voltam felkészülve, hogy olyan tájakat és
embereket látok, mint mondjuk Romániában, ehhez képest Kína messze lekörözte
teljes Közép-Európát…
És Bence szerint nem hiányzik nekik a többpártrendszer, 1.3
milliárd embert nem is lehetne jól irányítani a nyugati demokrácia
módszereivel. (Persze, nekünk se hiányzott addig, amíg nem volt, mindig 99%-kal
szavaztuk meg a Hazafias Népfront jelöltjeit.) Hát, a fene tudja…
Azt kell mondanom, hogy minden pozitív csalódásom ellenére
sem tudnám elképzelni azt, hogy huzamosabb ideig itt éljek. Zavarna a léptékek
mássága – az óriási távolságok, a rengeteg ember, és hogy a kínaiaknak nincs
igazán humorérzéke. Vagy ha igen, akkor az nagyon más, mint az európai.
Amszterdamban a reptéren nézek még valamit az öcsémnek, 2
hét múlva lesz 42 éves…