Buenos Airesbe beszökött az ősz... Napközben nagyon jó meleg van, de éjjel 20-22 fokra is lehűl.:)
A bloggerek éjszakája
Összegzésképp azon gondolkodtam, hogy mi az, amit szeretek, és mi az, amit nem Buenos Airesben. Csak pár dolog, ami hirtelen eszembe jut:
- Szeretem, hogy a buszmegállóban az emberek türelmesen sorba állnak, még, ha 30-an is vannak előttük.
- Nem szeretem, hogy a Postát Correo-nak hívják, és hogy három napba került, amíg ezt kinyomoztam, és találtam egyet. - Szeretem, hogy minden harmadik utcasarkon lehet kapni rokfortos pizzát.
- Nem szeretem, hogy eső után 98% a páratartalom, és ilyenkor a metrón meg lehet fulladni az izzadság-gőztől. - Szeretem a fekete-sárga taxikat. Szeretem, hogy olyan olcsók, és hogy annyi van belőlük, hogy sosem kell fél percnél többet várni, hogy egy libre feliratút találjon az ember. Szeretek hajnali ötkor leinteni egyet: "Guatemala y Oro, por favor".
- Nem szeretem, hogy a drágán bérelt lakásunkkal szemben reggel 8-tól este 8-ig építkeznek, pont, amikor a rendes milonguerók pihennének.
- Szeretem azt, hogy az argentinok ennyire szeretnek élni és táncolni.
És hogy mi a milonguero álma? Nem tudom pontosan. Csak tetszett ez a két szó egymás mellett. De több válaszlehetőség is van.
1. Úgy táncoljon milongát, hogy mindenki elismerően bólogasson. 2. Egy gyönyörű tanda közben megtalálja álmai asszonyát. 3. Egyszer végre rendesen kialudja magát.
Pénteken voltam a Mindszentynumban, az itteni katolikus magyarok házában, ahol többek között vívóegyesület is működik. Kiváncsi voltam rá, hogy milyen, elvégre 18 évig vívtam versenyszerűen, és nagyon sokat kaptam ettől a sporttól meg az edzőimtől. 12-20 éves fiúk és lányok voltak az edzésen, elég ügyesek, két Dél-Amerika-bajnok is van közöttük. De egyik gyerek sem volt magyar, nyilván azért járnak ide, mert csak itt van a városban vívás-oktatás. Érdekes volt, hogy az edzést egy feszületekkel és Mindszenty bíboros szúrós tekintetű képeivel díszített teremben tartják.
Esténként szorgalmasan járunk a fiúkkal milongákra. Mindennap legalább 10 helyen van a belvárosban. Ezek közül a neten kell kiböngészni, hogy melyikre érdemes aznap menni. A 10-ből 8 úgynevezett "tradicionális milonga". Ez azt jelenti, hogy ide jórészt duci nagyik járnak a férjükkel. Többnyire csak egymással táncolnak, recsegő bakelit lemezről szólnak a háború előtti Carlos Gardel-slágerek. Vasárnap egymás után két ilyenbe is beleszaladtunk. 5-5 percig voltunk, de így is ki kellett fizetni a belépőt. A 10-ből 2 pedig az aznapi trendi milonga. Ide mennek a menő táncosok és a fiatal csikaszok, de ez azt jelenti, hogy a 100 négyzetméteres parketten 500 ember tolong egyszerre, ami inkább tűnik pankrációnak, mint tangózásnak.
La Viruta
Ma voltam harmadszor éles bevetésen női tangócipő boltban. (Az első kettő sikertelen volt.) Buenos Airesben nem láttam még se a Casa Rosada-t, se a Museo de Arte Latinamericano-t, de a tangócipő boltokhoz már vaktérképpel is odatalálok. Ami azért is nagy szó, mert eléggé el vannak dugva. A világ leghíresebb tangócipőit nem boltokban árulják, hanem lakásokban, egy-egy bérház második, ötödik vagy tizedik emeletén (Comme il faut, 2 x 4, Fabioshoes). Sokszor még a kaputelefonra sincs kiírva, hogy melyik csengőt kell megnyomni, csupán szájhagyomány útján terjed.
Na jó, az Obelisco-t már láttam, ott van a Darcos és a Flabella cipőbolt között :)
Először nem értettem, hogy miért kezd el annyira csillogni a tangós lányok szeme Pesten, amikor mondom, hogy megyek Buenos Airesbe. Azt hittem, hogy ennek a titokzatos, távoli, hőn áhított, de reménytelennek tűnő, álomszerű szónak - BUENOS AIRES - lehet ilyen mágikus varázsa. Aztán azt, hogy annak örülnek, hogy hátha megtanulok 5 új figurát, és ezáltal 100 %-kal bővítem a repertoáromat... Nem sejtettem, hogy az angyali mosolyok hátterében a tangócipő áll.:) Csak most, az e-mailekből áradó megrendeléseket olvasva merült fel a kétely: lehet, hogy nem is az új Javier Rodriguezt látják bennem, aki hazatérve a tangó Mekkájából elbűvöli majd őket a technikájával, hanem... a cipőfutárt???
Végül is teljesen mindegy. Annyi barátságot, kedvességet kaptam tőlük az elmúlt másfél évben ('Tangózó lányok árnyékában' - Proust után szabadon), hogy ennyit igazán megtehetek. De el lehet képzelni, hogy micsoda erőfeszítés nekem, aki magamnak is utálok cipőt venni, róni a várost ilyesfajta instrukciók alapján: "7 és fél centis sarok nem jó, 8 és fél centis se, csak 8 centis lehet", "a hátsó ruffle selyemből legyen", "ha az alapszín fekete, akkor a díszítés lehet rózsaszín, arany, vagy ezüst, ha piros, akkor fekete vagy szürke", stb., stb.
Nem tudom eléggé áldani Adélt, aki csak egy hűtőmágnest kért... :)
Az elmúlt napokban rengeteg csoportórán, magánórán és practicán vettünk részt, főleg a DNI tánciskolában. Nagyon szimpatikus, fiatal tanárok vannak - nem mind argentín, van köztük amerikai és brazil is, és akármelyikhez kerül az ember, mindegyiktől lehet valami hasznosat tanulni.
Péter, Sanyi, Jani és Misia a DNI-órán
Este pedig milongák végkimerülésig. El Beso, Salón Canning, Nino Bien. Az a baj, hogy argentin nővel a legnehezebb táncolni, mert azok csak a nagyon menőkkel szeretnének. Külföldivel is nagyon nehéz, mert azok meg az argentinokkal szeretnének, hiszen azért jöttek ide. De amikor sikerül magunkat helybélinek álcázni, felkérni őket, és csak a kötelező félperces dumcsiból derül ki, hogy magyarok vagyunk, akkor ugyan végigfut az arcukon valami csalódottságféle, de vannak olyan udvariasak, hogy ha már így esett, végigtáncolják velünk a tandát. Tegnap az El Nino-ban én is szerettem volna argentin nővel táncolni, de eggyel sem sikerült... Mindegyikről kiderült, hogy vagy holland, vagy török, vagy orosz, vagy osztrák, vagy brazil...
"Tanulni, tanulni, tanulni" (Lenin)
Régebben azt gondoltam, hogy a tangó az egyik legdemokratikusabb dolog a világon. Hiszen nem számít, hogy honnan jöttél, mi a foglalkozásod, szép vagy-e vagy csúnya, gazdag vagy szegény, kövér vagy sovány, öreg vagy fiatal. (Amik, ugye, a való világban mind nagy jelentőségűek.) Itt csupán egyetlen dolog számít: az, hogy hogy táncolsz! Ha jól táncolsz, szeretnek veled táncolni, ha rosszul, akkor nem. Ilyen egyszerű ez.
José Halfon és Virginia Cutillo megmutatja
De aztán itt rájöttem, hogy ez is egyfajta hierarchiát teremt, hogy ki hogy tangózik! Szigorúbbat, mint az indiai kasztrendszer. Itt is vannak istenek, félistenek és királyok, és sorban lefelé a többiek. (Én sokszor szegény páriának érzem magam...:) Azt is megfigyeltem, hogy az egyes kasztbeliek csak a körülöttük lévő kasztokat figyelik féltékenyen, a tőlük messzebb lévőket nem is tudják megkülönböztetni egymástól. Tehát egy abszolút kezdőnek egy középhaladó, egy haladó és egy profi tangós egyformán fantasztikus isten-király. És ugyanígy visszafelé is: egy nagymenő sem tud különbséget tenni egy középhaladó, egy kezdő és egy totál kezdő között. Ugyanolyannak látja mindegyiket. Szerencsétlen, béna balféknek... :)
Véget ért az uruguayi vakáció, visszatértünk a Buenos Aires-i dolgos, tangós hétköznapokba.:) Hazafelé persze péntek este megálltunk még Montevideóban milongázni egyet. Pici teremben volt, kb. mint a Most Pesten, de nem voltak sokan, 30-40-en. Endrét reggeli 5-ig nem lehetett hazavonszolni, úgyhogy amikor hajnalban a Paraguay utcában totál kimerülten vánszorogtunk vissza a hotelba, azt sem tudtam, hogy Uruguayban vagyunk-e a Paraguay utcában, vagy Paraguayban az Uruguay utcában.
Amikor visszaérkeztünk Buenos Airesbe, addigra Jani és Sanyi, akik szombat délelőtt érkeztek Pestről, már beköltöztek az új lakásba, amit a hátralévő két hétben bérlünk. A trendi Palermo Soho negyedben van, kétszintes, mind a négyünknek külön szobával, és van egy remek tetőterasz, ahol ebédelni és vacsorázni lehet.
Gulyás argentin marhából
Este 9-kor gyorsan lefeküdtünk aludni, hogy hajnali 3-kor fel tudjunk kelni, és reggel 4-re menni a La Virutába, mert ott reggel 4-től 6-ig van milonga... (Látom az elborzadt arcokat, ez már tényleg a fanatizmus csúcsa.) Úgyhogy éppen virradt, amikor hazasétáltunk, a klasszikus módon, megállva egy cafeteriában milonguero-reggelire. (Tejeskávé és Medialunas sütemény.)
Vasárnap délelőtt pihenés, délután séta a La Boca negyedben, este szabadtéri milonga, majd éjszakai milonga az El Besoban.
La Boca
Sanyival a La Bocában
Itt a tangós nők 50%-a külföldi. Négy fős magyar férfiegységünkkel egy önálló törzset képeztünk. Hamar híre ment közöttünk, hogy van egy olasz lány, akivel ahhoz, hogy táncolhassunk, nem kell 10 percig pöcsölni a cabeceo-szemezéssel, hanem egyszerűen oda lehet menni hozzá és felkérni. Ezzel nem kevés időt, energiát és izgalmat spórolva meg. Én voltam a sorban a harmadik magyar, aki felkérte. "Hányan vagytok még?" kérdezte ijedten. Ilyen riadalom lehetett 1100 éve a longobárd nők szemében, amikor a kalandozó magyarok leigázták Észak-Itáliát. "Nyugalom, már csak egy jön utánam." - mondtam.
Itt az a szokás, hogy minden szám elején fél percet kell beszélgetni a partnerrel. Ez nagyjából abból áll, hogy megkérdezzük a lányt, akivel táncolunk:
- Vos sos de acá? (Idevalósi vagy?)
Két lehetőség van. Jó esetben azt mondja, hogy nem. Ez azt jelenti, hogy vagy észak-amerikai vagy európai (német, francia, olasz vagy holland). Ekkor szerencsénk van, mert tudunk vele beszélgetni angolul. A társalgás általában így zajlik:
- Milyen nemzetiségű vagy? (Megmondja.) - És te? (Megmondjuk.) - Mióta vagy Buenos Airesben? (Megmondja.) - És te? (Megmondjuk.) - Meddig maradsz még? (Megmondja.) - És te? (Megmondjuk.) - Mióta tangózol? (Megmondja.) - És te? (Megmondjuk.)
Ezzel le is telik a fél perc, lehet táncolni. Rosszabb esetben a válasz az, hogy igen, vagyis argentin. Ekkor megkérdezzük, hogy beszél-e angolul. Erre azt mondja, hogy csak kicsit, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem. Ezen a ponton a társalgás kínos makogásba fullad. Megpróbáljuk aktiválni 30 szóból álló spanyol tudásunkat, ő pedig az ő 30 szóból álló angol tudását. Fontos, hogy néhány határozott angol mondatot is mondjunk. Ezzel lényegében semmit sem rontunk a pozíciónkon, hiszen ha ketten nem értjük egymást, akkor pont ott vagyunk, mintha csak egyikünk nem érti a másikat, de legalább nem tűnünk teljesen imbecillisnek...
Szabadtéri milonga
Az egy hónapos tangó bérletet Áron nyerte gyors és pontos megfejtésével. Valóban Nito és Elba volt a videón. Most megmutatom a táncukat is az estéről, a 2 x Tango magazin felvételét. 1.55 körül a baloldalon Konrád és Endre is feltűnik a közönségben...
A motelünk elég kényelmes, azt leszámítva, hogy a részeg angol turisták hajnali 4-ig ricsajoznak, fél 7-kor pedig már takarítanak a konyhában, Ebből mindent hallunk, mert pont mellettünk van. A reggeli benne van az árban, vacsorát pedig lehet helyben főzni. Vannak lábosok, tányérok, poharak, a falon pedig egy nagy felirat, hogy mindenki mosogasson el maga után, mert "la mama no está viajando contigo" (a mama nem utazik veled)...
Megismerkedtünk egy nyugdíjas angollal (nem a ricsajozósok közül:), aki, amióta nem dolgozik, minden évből fél évet utazgat. Most éppen Peru, Chile, Argentína, Uruguay, Paraguay és Brazília van soron, de volt már így Közép-Amerikában, Indiában, Pakisztánban, Kínában, Japánban és Délkelet-Ázsiában is.
Csütörtök délelőtt borús volt az idő, úgyhogy megnéztük a vásárló utcát, és a tengerparton fényképeztünk. A vizet meg egymást, jobb híján.
Baywatch:)
Délután pedig elmentünk busszal José Ignacióba, ahol gyönyörű sziklás part és hatalmas hullámok vannak.
Amit már öt napja nem tudok megszokni, hogy mindenki mindig mindenhol mate teát iszik. A tökhéj-poharuk színültig töltve yerbával (ez a teafű), abból kilóg egy szűrőben végződő fém szívószál, és 15 percenként újra leforrázzák. Ezért minden embernek a strandon, az utcán, a boltban, és a buszon ott van a hóna alatt egy termosz forró vízzel...
Uruguay a leggazdagabb ország Dél-Amerikában, és Punta del Estébe a leggazdagabb uruguayiak járnak nyaralni. Ezért nagyon nagy a tisztaság és a közbiztonság. A strandon 50 méterenként úszómesterek, az utcákon pedig minden sarkon kettesével rendőrök, akik a turistákra vigyáznak. (Ezt jelzi a hátukon a policia turistica felirat.)
Punta del Este - este
A taxik pedig nem lepukkant Fiat Unok, mint Montevideoban, hanem gyönyörű, új krémszínű Mercedesek. És a taxisofőrt sem választja el golyóálló üveg az utasoktól (mint Montevideoban,ahol a vezetőülés és az utastér szinte hermetikusan el van egymástól zárva, mikrofonba kell mondani, hogy hová akarsz menni, és a pénzt egy kis billenőfiókban tudod átadni a sofőrnek. Nyilván, hogy menet közben ne tudjanak hátulról pisztolyt vagy kést szorítani a nyakához...).
Punta del Este szimbóluma egy homokból kilógó hatalmas kéz...
Ma a strandoláson kívül megnéztük a 20 km-re fekvő Casa Pueblot. Odafelé sportosan mentünk (gyalog-busszal-gyalog), visszafelé viszont már megint lustán (krémszínű taxival :). A Casa Pueblo egy Gaudí-stílusú épület-komplexum, amiben szálloda, múzeum, étterem és kávéház működik.
Endre az elmúlt két napban legalább 30 órát aludt. Ahogy leülünk egy buszon, rögtön elalszik. Alszik a strand homokján két fürdés között, és a sziklákon is...
Most már van stabil internetünk, úgy hogy fel tudtam tenni a híres öreg tangópárost.
Tehát a feladvány: kik ők? A helyes megfejtők között egy hónapos Garage Tango belépőt sorsolunk ki a Most milongáira...:) Én egyébként már megtudtam, csak a játék kedvéért.
Március 1-én, hétfőn megérkeztünk Punta del Este-re, amit Dél-Amerika Saint Tropéz-jának is hívnak. Az árakat nézve találónak érzem az elnevezést. Míg Buenos Airesben minden kb. annyiba kerül mint nálunk (jó, a taxi és a benzin feleannyiba), addig Montevideo Olaszországnak, Punta del Este pedig Svájcnak felel meg árban. Viszont meseszép, azt meg kell hagyni. Egy 3 km hosszú, 1 km széles félsziget, aminek a közepén lakunk, tehát akár jobbra, akár balra indulunk, 500 m a beach (bocsánat, a playa :)...
A strand-büfé
Mobil ruhaárus a parton
Homokoroszlán
A levegő hőmérséklete 30 fok, a tengeré 23-24, a szobánké 27-28 (a ventillátor ellenére). Folyton krémezzük magunkat, mégis úgy nézünk ki, mint a lipcsei turisták egy hét Siófok után. Főleg a fülünk és a lábujjaink égtek le (azt ki a francnak jut eszébe bekenni?)...
Gábor lazul
Endre már le van lazulva
A jobboldalon mindig szélcsend van, és tükörsima a víz, a baloldalon, ami a nyílt óceán, mindig fúj a szél, és 1-3 méter magas hullámok csapkodnak. Délelőtt a hullámoshoz, estefelé a simához szoktunk menni. Úgy imádjuk az ugrálást a hullámokban, mint a gyerekek. Pedig nem is veszélytelen; tegnap mindkettőnket odacsapott a hullám a tengerfenékhez. Én a homlokomat ütöttem be, Endrének a karja húzódott meg.
Szörfösök I.
Szörfösök II.
Ma Isla Gorritira mentünk hajóval, kb. annyira van Punta del Estétől, mint Szántód Tihanytól. A kikötőben legnagyobb meglepetésemre oroszlánfókák mászkáltak - vagy inkább döglöttek - a betonon.
Fóka-nász a betonon
Isla Gorriti maga a földi paradicsom. Gyönyörű, buja növényzet - pálmák, kaktuszok, homokos és sziklás tengerpart -, teljesen érintetlenül. Ugyanakkor semmi veszélyt nem rejt, se szúnyogok, se pókok, se kígyók, se skorpiók.
Isla Gorriti: "Ott vagyunk már?"
Isla Gorriti: a megérkezés öröme
És egyszer csak kibukkant előttünk egy öböl, ami úgy nézett ki, mint a titkos csodaöböl A part című Leonardo di Caprio-filmben. Sajnos addigra már a sok oroszlánfókázástól mindkettőnk gépéből kifogyott a szufla, így ezt csak a netről leszedett képekkel tudom illusztrálni...:)
A spanyol szavak megértése amúgy sem egyszerű, és az argentinok még direkt nehezítik azzal, hogy az "sz"-ről nem vesznek tudomást. Az espanol-t "epanyol"-nak, a disco-t "diko"-nak, a Sprite-ot "prájt"-nak ejtik. Lusta népség. Még az s-t is kipórolják...:)
Mivel Konrád hazatértével megszűnt első BsAs-i lakásunk bérlése, a második pedig csak hat nappal később, Jani és Sanyi megérkezésével kezdődik, úgy döntöttünk, hogy a köztes időszakban elutazunk Uruguayba. Endre azért, hogy kipihenje a rengeteg tangóóra és milonga fáradalmát, én pedig családi okokból. Nagyapám testvére ugyanis (Pista bácsi) ide emigrált a Rajk-per elől, és itt élt majdnem 30 évet. Lett egy textilgyára, amiből szépen meggazdagodott. A 70-es években, amikor már hazajárhatott, mindig gyerekek hada állta körbe a vajszínű Mercedesét, hogy "juj, mennyi van beleírva?" ( max. sebesség). 69-ben pedig küldött a nagyapámnak egy vadi új fehér bogárhátú Volksvagent, ami szintén csodának számított akkoriban. Azóta már nagyapám is, Pista bácsi is meghalt, de az uruguayi bogárhátú megvan, apám és öcsém használják old timer-ként.
Szóval Uruguayt és a fővárost, Montevideót 40 éve tisztelet és áhítat lengi körül a családomban. Hát akkor megnézem, ha mindössze három óra oda az út Buenos Airesből. (Egy óra komppal a River Platán át Coloniába, és onnan még két óra busszal.
Megérkezésünk után sétára indultunk Montevideo óvárosában, ami egész egyszerűen sokkoló volt. Mintha egy szellemvárosba érkeztünk volna. Az utcákon emberek alig, minden bolton lehúzva a redőny (igaz, vasárnap délután volt), de az egykor gyönyörű épületek mind lepusztulva, az ablakok pedig bedeszkázva. Kísérteties volt.
Montevideo, a szellemváros
Endre a montevideoi kikötőben
Este volt épp a Montevideo-i Tangófesztivál záró milongája az újvárosban. Hát akkor ott a helyünk! Taxiba ültünk, és elmentünk a megadott címre. Montevideoban ugyanolyan hülyén vannak számozva a házak, mint Buenos Airesben, így először véletlenségből egy kórházba mentünk be. Nagy peckesen végigsétáltunk a kórházfolyosón, majd egy előcsarnokba értünk, ahol szenvedő arcú emberek ültek körben. "Elnézést, hol lesz a milonga?" - akartuk kérdezni, de mire ezt a mondatot összeraktuk volna, addigra épp rájöttünk, hogy rossz helyen járunk. Eltévesztettük a házszámot.
Két épülettel arrébb viszont tényleg milonga volt, nem is akármilyen. Nekem már az is jó előjelnek tűnt, hogy nem fújt sarki szél a légkondiból. De a hely és az emberek is szimpatikusabbnak látszott, mint a két nappal korábbi Buenos Aires-i. Endre, a tapasztalt róka úgy döntött, hogy most már nem engedi, hogy a ceremóniamester olyan helyre ültesse, ahonnan mint egy tikkes cabeceóhat egész este, úgysem látja senki. Határozott léptekkel elindult a legjobban megvilágított főasztalhoz. Ott ugyan már ült egy japán fickó, de kegyesen megengedte, hogy köré telepedjünk.
És a jó asztal valóban szerencsét hozott. Talán azt hihették, hogy valami távolról jött nagymenők vagyunk, mert senkitől nem kaptunk kosarat, és egész este táncoltunk. Csak néha volt egy-egy negyedórás leállás, amikor igazi argentin és uruguayi nagymenők táncoltak egy-két frenetikusat. Rájöttem, hogy náluk - de a pesti tangós klasszisoknál is - egy-egy improvizáció már egy műalkotás. Ketten hozzák létre, és mindkét féltől maximális egymásra figyelést igényel. Na, de ezt már biztos sokan leírták.
Az igazi nagyok: Pablo Inza, Javier Rodriguez
Amit pedig a saját tapasztalatomból leszűrtem ezen az estén, az az volt, hogy a tangózók színvonala mindig nagyon széles skálán mozog. Nem tudsz olyan jó partnert kifogni, hogy utána ne legyen egy még nála is jobb. Viszont nem tudsz olyan rosszal se táncolni, hogy utána ne legyen egy még annál is rosszabb... :)