Peking, 2015 február

2015 február 5.

 Ahhoz, hogy eljussak Pekingbe, előbb el kellett repülni két órát nyugatra Amszterdamba, hogy aztán 10 órát repülhessek keletre Pekingbe. A pekingi reptéren az intézet egyik dolgozója, Kováts Miklós várt, egy nagy dumás, 35 éves srác. Az intézetet egyébként csak másfél évvel korábban, 2013 őszén hozták létre egy hipermodern plázaépület egyik emeleti helyiségében. Az egész egy kis irodából és egy előadóteremnek is használt kávézóból áll. Már a reptérről befelé jövet meglepett, hogy milyen komoly, drága autókkal járnak az emberek csupa vadiúj BMW és Audi terepjáró, tisztára, mintha Moszkvában lennék, az út mentén pedig lépten-nyomon toronyházak épülnek. Van itt pénz dögivel!

 

Miklóson kívül hárman dolgoznak az intézetben: Buslig Szonja, az igazgató, egy 35 körüli háromgyerekes anyuka, aki a pekingi magyar követségen is dolgozik kulturális tanácsosként, valamint Robi és Lee, két kínai srác, akik hosszú éveket töltöttek Magyarországon, így kitűnően beszélnek magyarul. Mindannyian kedvesek, barátságosak. Internetezni viszont nem nagyon tudok, mivel a gmail, a youtube és a facebook le vannak tiltva Kínában.

                             Ebben a plázában van a Magyar Intézet

                                   És így néz ki

                   Noémi (magyar szakos kínai lány), Léna, Szonja, Bence

                            Az intézet épülete este

Hozatnak nekem egy nagyon rossz hamburgert, majd azt javasolják, hogy menjek el, nézzem meg a Tiltott várost, itt van 4 metrómegállónyira. Elmegyek, tényleg nagyon egyszerű és jól érthető a metróközlekedés. Főleg, hogy minden ki van írva angolul is. A Tien’anmen téren szállok le, és két komoly ellenőrzési ponton is át kell mennem. Ilyenkor, akár egy repülőtéren, katonák átkutatják a hátizsákomat, és át kell mennem egy röntgenkapun, hogy nincs-e nálam fegyver. (Egyébként, ha metrón utazik az ember, akkor is minden állomásnál a bejáratnál átvilágítják a táskáját, és a ruháját fémdetektorral!) A Tiltott Városon egy óra alatt végigsétálok – akkora lehet, mint a budai Várnegyed, egyik piros kínai palota a másik után, belül szőnyegek, úgyhogy nem túl izgalmas.

                                Képek a tiltott városból

 Annál izgalmasabb, hogy a Tiltott Város túloldali kapujától hogy jutok vissza az intézetbe! Itt nincs metró, a buszokat nem ismerem, marad a taxi, ami állítólag olcsó, viszont a délutáni csúcsforgalom idején mindegyikben ülnek, amelyikben pedig véletlenül nem, abban a sofőrnek nincs kedve elvinni arra a címre, amit a papírlapon mutogatok neki. Angolul persze senki nem tud egy szót se. A rossz nyelvek szerint a rendkívül bonyolult kínai nyelv és a még bonyolultabb írásrendszer megtanulása után már nem marad energiája az emberek többségének más nyelvekkel bíbelődni. A taxikon kívül még nagyon vicces háromkerekű, kétszemélyes bádogdobozokkal kehet közlekedni, átmenet a riksa és a velorex között, de olyanba nem volt bizodalmam beülni, mert vélhetőleg nincs bennük fűtés, azon kívül nagyon csúnyán lehúzzák a turistákat.

Ami még jópofa, hogy a biciklisek és a riksások a hideg ellen olyan kesztyűt húznak a kezükre, amilyennel mi otthon a forró tepsit veszi ki anyám a sütőből.

                          Van, aki a kormányon hagyja a tepsifogót

Végül egy alkalmi taxis vitt vissza, a rendes ár duplájáért.

Este Szonja és Lee társaságában elmentünk egy filmes cég újévi partijára. Előtte nyomtattak nekem 50 db egyik oldalán angol, másik oldalán kínai nyelvű névjegykártyát, mert akinek Kínában nincs névjegye, az nem is számít embernek. Egy órát taxiztunk, majd egy olyan helyen volt a parti, ami mongol jurtákból állt. A legnagyobb jurtában volt a buli. A kísérőemberek és a pincérek is nagyon előkelő mongol népviseletben voltak. A vendégek állítólag mind híres kínai színészek, énekesek, rendezők és producerek voltak, de természetesen egyet sem ismertem közülük. A vendéglátó fő producerrel tolmácson keresztül váltottunk pár szót és névjegyet. A kaja borzalmas volt – pacal és más belsőségek, főtt bárányhús, és néhány beazonosíthatatlan izé, és a vendégek szinte valamennyien cigiztek vagy szivaroztak evés közben. 

A színpadon pedig Karel Gott stílusú és korú kínai popsztárok énekeltek iszonyú hangosan. A buli alatt végig volt tombola, drága borokat, pálinkákat, 400.000 forint értékű készpénzt és néhány gyémántot sorsoltak ki. Én csak egy ritka kínai pálinkát nyertem. Hazamenet minden vendégnek a kezébe nyomtak egy borítékot 60 jüannal – kb. 2500 ft -, szerencsepénz az újesztendőre. A pálinkát hazaviszem apámnak, ma 73 éves.

2015. február 6. péntek

Az egyébként jól felszerelt lakásban akárhogy szerettem volna, nem tudtam egy kis kávéhoz jutni, pedig volt Nescafé, ivóvíz ballonban és cukor is. Csak épp a főzőlapot nem sikerült bekapcsolnom, ami érintőképernyős, és úgy néz ki, mint egy óriási tablet. 

   Jobb lett volna, ha elhozom apám 40 éves csehszlovák merülőforralóját. 

                             Az intézet vendéglakása

                              Kilátás a lakóparkra

                             A medence tisztító

                             A kilátás este

Mindegy, a sarkon van egy nagyon jó kávézó, normális – otthoninak megfelelő árakkal. Egy Caffé Latte 12 jüan – 500 ft -, és kb. ennyiért lehet cheese cake-et is kapni. Egyébként rengeteg a Starbucks és a Costa Café, de ott minden dupla ennyibe kerül. Gyorséttermek közül pedig a McDonald’s és a KFC uralja Pekinget. Délelőtt egy pár órát metróztam, mivel ellenkező irányú metróra szálltam, mint kellett volna. A Tiantandongmen megállóhoz akartam menni, de a Tiantangyuanon kötöttem ki. Így jár az, aki egy szónak csak az első hét betűjét jegyzi meg, az utolsó hetet pedig leszarja… Mindegy, így legalább a pekingi metrót alaposan megismertem. Az utasok, akárcsak nálunk, mind faarccal a telefonjaikat baszkurálják utazás közben, híreket olvasnak, sms-eznek, videojátékot játszanak vagy online tévéznek. 

Állandó dzsungelharc folyik az ülőhelyekért, így azok járnak a legjobban, akik egész nap egy műanyag stokival a hónuk alatt sétálgatnak a városban, mert így mindig lesz ülőhelyük a metrón. 

Arra is kell figyelnünk, hogy a rengeteg metrókijárat közül az A,B,C,D,E,F,G vagy H kijárat-e a megfelelő az úticélunkhoz, mert hogyha ezt elszúrja az ember, akkor órákon át esélytelen zombiként bolyonghat a föld alatt.

Szóval, ilyen megpróbáltatások után eljutottam a Mennyei Templomhoz. Ez építészetileg nagyon hasonlít a Tiltott Városhoz, piros házak körben egy téren, csak kisebb, és a közepén nem egy piros palota, hanem egy kék templom áll. 

Van viszont körülötte egy hatalmas park, ahol nagyon mókás emberekkel találkoztam. A legújabb dili, hogy ahhoz, hogy az emberek többalakos, jól komponált szelfit készíthessenek a telefonjukkal, karjuk meghosszabbítása céljából egy speciális teleszkópos pecabotot használnak, amibe betehető a telefon, a pecabot nyelén meg van egy gomb, amit ha megnyomunk, exponál a mobil fényképezőgépe. Nagyon hülyén néznek ki vele az utcán. 

                             Én is kipróbáltam a pecabotot

Aztán volt egy játszótér öregembereknek, ahol 60-70 éves bácsik és nénik különböző tornaszereken tornásztak órákon át. 

 

                   Köztük újra fiatalnak éreztem magam :)

Kicsit arrébb csoportos aerobik óra folyt idős hölgyeknek. De a legérdekesebb az volt, hogy egy árkád alatt több száz méter hosszúságban 4-es, 5-ös csoportokban legalább ezer idős néni és bácsi kártyázott és mazsongozott. Cigarettázva, üvöltözve, néha veszekedve. Ez egészen szürreális volt.

                                A kedvencem: Ho Apó

Délután hatkor kezdődött a Budapest retró vetítése az intézetben. Kb. harmincan jöttek, többen nem is nagyon fértek volna el a kávézóban. 

                Gyűlik a közönség - addig is nyomogatnak egyet

Projektorról ment a film, kínai felirattal. Az elején történt egy kis malőr. Az istennek sem akart hang jönni a hangszórókból. Az intézet minden munkatársa odagyűlt a laptop köré, és idegesen dugdosták a kábeleket az összes lehetséges lukba. Ezen csak azért lepődtem meg kicsit, mert, ha ennyi pénzt és energiát fordítottak már a rendezvényre, hogy kiutaztattak engem, lefordították és feliratozták a filmet, akkor valaki igazán ellenőrizhette volna 10 perccel a kezdés előtt, hogy működik-e minden. Szerencsére 10 perc kínoskodás után elindult a hang is. A közönség türelmesen megnézte a filmet – nem tudom, mennyire volt értették, mindenesetre nem dőltek úgy a nevetéstől, mint az otthoniak szoktak. De utána még egy órás beszélgetésre is ott maradtak. Főleg az érdekelte őket, hogy most milyen az élet Magyarországon. Elmondtam, hogy bár most már demokrácia van, többpártrendszer és szólásszabadság – ezt Kínában nem árt hangsúlyozni – sokan csalódtak a rendszerváltásban, mert a várt gazdasági csoda elmaradt, nagy a szegénység és a munkanélküliség, és több százezren, főleg fiatalok külföldre mennek a jobb élet reményében.

Utána egy magyarul is tudó – egykori pekingi magyar szakos – újságírónő (aki elmondta, hogy Mao jó ember volt, mert megverte a japánokat, és megnyerte a polgárháborút is – (Tényleg? Akkor Sztálin is jóember volt.) elkísért a Solana nevű hipermodern plázakomplexumba, ahol éppen a Fény Ünnepe volt, és fantasztikus színes fényárban úszott minden. 

                                         Őrségben

Matyinak vettem egy szép kis zsebórát, ma 16 éves.

2015. február 7. szombat

Azt a legnehezebb megszokni, hogy az emberek jó része a szmog miatt maszkban jár az utcán. Ettől úgy néznek ki, mintha épp a műtőből jöttek volna ki. 

 A ház, amiben lakom, 20 emeletesnek van kikiáltva, de valójában csak 16. Nincs ugyanis földszint, azt jelölik 1. emeletként. 4. emelet sincs, mert a 4-es szám szerencsétlenséget hoz. Ezért aztán 14. sincs, mert abban is van 4-es. És persze 13. emelet sincs, szolidaritásból az európai babonával. 

 Ma a Silk Street-en voltam, ami egy hatalmas pláza turistáknak, hogy minden ajándékot egy helyen meg tudjanak vásárolni. Az árak az egekben kezdődnek, de hosszas alkudozással le lehet vinni az ötödére vagy a tizedére. Rögtön azzal kezdik a társalgást az árusok, hogy ez a kendő, játék, kütyü egyébként 400 jüan lenne, de ha viszek ötöt, akkor csak most, csak nekem odaadja 300-ért darabját. Erre én – a Ketten Párizs ellen arab kereskedős jelenetéből tanulva (az ember mindig tanul valamit a saját filmjeiből…) mondok valami nevetségesen alacsony árat, mondjuk, hogy ok, viszek 4-et 100-ért. Ettől rögtön az ájulás kerülgeti őket. Sikoltoznak, veszekednek. Mondom ok, akkor viszlát. De elém áll, nem enged ki, megfogja a karomat, és könyörög, nehogy átmenjek egy másik boltba, mert ott átvernek. Tízperces vita után hosszú szentségelések és káromkodások közepette odaadja annyiért, amennyit mondtam. Nyilván ez egy ősi színjáték itt eladó és vevő között, és meg lennének sértve, ha az ember nem alkudozna, megfosztva őket a kedvenc szórakozásuktól.

Este magyarokkal pekingi kacsáztunk. Három sráccal és egy lánnyal, valamennyien huszonévesek, akik hosszabb rövidebb ideig vannak Pekingben, és ketten közülük ott voltak tegnap a vetítésen. Tamás pesti jogász, fél éve van kint kínai nyelvet tanulni. A húga, Rita két és fél éve van kint ösztöndíjjal tanul színésznek a pekingi Színművészetin. (Kínai színésznő lesz belőle?) András kigyúrt kecskeméti személyi edző, aki négyszer fél évet élt Vancouverben. Matyi pedig építész, jelenleg Münchenben. András és Matyi Tamást jöttek meglátogatni, valamennyien egy osztályba jártak a piarista gimnáziumban. Úgy volt, hogy másnap együtt kimegyünk a Nagy Falhoz, de a két vendég srác annyira fáradt volt, hogy azt mondták, ők inkább pár nappal később mennének. Úgyhogy Tamás leírta nekem, hogy menjek el a 2-es metróval a Xizhimen megállóhoz, és ott vegyek jegyet egy vonatra Badaling-ig. De a vonat csak két óránként megy, és nem árt egy órával előbb megvenni a jegyet, mert különben elfogy, és várhatok megint két órát a következőre. (Hát ez nem valami bíztató…)

A Nagy Falat Csáng Cseng-nek mondják, nem lehet eltéveszteni. Rendben, meglátjuk.

A pekingi kacsa jó volt, úgy kell enni, hogy egy papírvékony palacsintát megtölt az ember sült kacsaszeletekkel és sárgadinnye csíkokkal, leönti egy cu nevű szósszal, és összetekeri a palacsintát. 

                                     A szakszerű kacsaszeletelés

Jó este volt, csak utána hazafelé iszonyú hideg szél fújt, a pekingi tél nem túl kellemes. Mindegy. Az a lényeg, hogy az ajándékok már megvannak, Matyinak, Mírának, anyáméknak, és persze Katának, ma van a kétéves évfordulónk.

2015. február 8. vasárnap

Az igazat megvallva a tegnapi hideg és szél után nem volt túl sok kedvem egyedül kibumlizni a Nagy Falhoz. Ráadásul Tamás figyelmeztetett, hogy mivel a fal magas hegyek gerincére épült, ott jóval hidegebb és szelesebb az idő… L De aztán mivel korán felébredtem, és amúgy sem volt semmi más tervem, hogy mit csináljak, elmentem a Xizhimenre, hogy vonatjegyet vegyek a Nagy Falhoz. Ha azt mondom, hogy kalandos volt, akkor túl finoman fogalmaztam. Tamás azt mondta, hogy 10-kor megy egy vonat. Kiértem 9-re, kiderült, hogy 11-kor megy a következő. Beálltam a sorba jegyért, de közben rám szállt egy levakarhatatlan kínai taxis, hogy majd ő kivisz, vissza is hoz, nem kell órákig várakoznom és sorba állni, és ez 600 jüanomba fájna. Tegnap szerzett magabiztosságommal mondtam, hogy tényleg nem szeretek órák hosszat sorba állni, de maximum 100 jüant vagyok hajlandó fizetni. Erre jött a szokásos szívroham, de mivel ezt már jól ismertem, nyugodtan vártam a fejleményeket. Pár perc múlva a taxis a várakozásnak megfelelően magához tért, és közölte, hogy 100 jüanért is van megoldás, és elvezetett egy 10 személyes kisbuszhoz, és betuszkolt. A kisbusz teljesen üres volt, és mintegy 20 perc várakozás után rájöttem, hogy további palimadarakkal akarja megtölteni. De mivel 20 perc alatt senki mást nem tudott becsalogatni, úgy ítéltem, hogy ez még órákig is eltarthat, úgyhogy kiszálltam, és visszamentem a sorhoz vonatjegyért. Igen ám, de addigra a 11 órás vonatra elfogyott a jegy, és már csak a 13 órásra árultak. Szerencsére mellettem állt egy európai kinézetű srác, akivel együtt bosszankodtunk ezen a szívatáson, aztán megláttunk egy angol nyelvű feliratot, amely szerint a Jushiatan metrómegállótól busz is megy Badalingba a Nagy Falhoz. Elhatároztuk, hogy együtt próbálkozunk tovább. A Jushiatannál kiszállva tényleg egy hatalmas buszpályaudvarra érkeztünk. Mint két gyogyós, minden szembejövőnek a Badaling, Badaling! szót kiáltoztuk, mindenki mutogatott valamerre, majd egyszer csak belöktek egy sorba, amelyik egy buszra várt. A fel-alá sétáló kalauzoktól negyedóránként megkérdeztük: Badaling? Mutatta az óráján, hogy tíz perc. 40 perc elteltével Jött egy nő, és levette a táblát a buszmegállóról, ami azt jelentette, hogy mégsem megy a busz. Vagy megy, csak nem oda. Vagy oda, csak 3 órával később. Mindenesetre az egész sorban álló tömeg, többségében kínaiak, mint egy marhacsorda elkezdett rohanni egy pár száz méterrel arrébb lévő buszmegállóba. Ilyennek tudom elképzelni Mao hadseregének Nagy Menetelését Észak-Kínából Pekingbe, át a hegyeken.

Ezen a ponton kezdtük el feladni, hogy tömegközlekedési eszközzel eljussunk a Falhoz. Odamentünk egy taxishoz, hogy mennyiért vinne el Badalingba. Ő is 600-at mondott, és eléggé hajthatatlannak tűnt. Ekkor csatlakozott hozzánk egy arab kinézetű srác (mint később kiderült, pakisztáni volt), mondta, hogy ő is Badalingba akar menni a falhoz, és beszállna a taxinkba meg az útiköltségbe. Mondtuk, hogy ok, de fejenként 200 még mindig túl sok, úgyhogy próbálkozzunk egy másik taxissal. Néhány perc alatt a következővel megállapodtunk, hogy 450-ért odavisz minket, vár 3 órát, amíg sétálgatunk a falon, aztán visszahoz. Méltányos ajánlatnak tűnt. Így aztán egy háromtagú, nemzetközi expedícióval vágtam neki a Nagy Falnak. Az osztrákot Danielnek hívják, egy softver-cégnél dolgozik, és egy hétre Shanghajba, egy hétre Pekingbe küldték valami munkát elvégezni. A pakisztáni neve Bello Khan, Szöulban dolgozik marketing menedzserként a Samsung mobiltelefon-részlegénél, Dubajba megy éppen tárgyalni, csak pár napra megállt Pekingben.

                                    Alkalmi útitársaim

 Kellemesen, és főleg kényelmesen telt el az a 70-80 perc, amit Badalingig a taxiban társalogva töltöttünk. Amikor megérkeztünk, a rengeteg autóról és souvenir boltról rögtön látszott, hogy egy turista paradicsomba érkeztünk. A falhoz négyszemélyes zárt ülőlift vitt fel kb. 4-500 métert, olyan, mint a síliftek az Alpokban.

Fent hatalmas tömeg, kilátóéttermek, emléktárgy-árusok, de ami a legfontosabb: nagyszerű kilátás a Falra, ami legnagyobb meglepetésemre nem egy hosszú, egyenes fal, hanem sokszor többfelé ágazó, kacskaringós falrendszer! Csak amiatt voltam kicsit csalódott, hogy láthatólag annak a résznek, amire a turistákat felengedik, már az összes kövét kicserélték újra, gyakorlatilag új Falat építettek, kicsit olyan volt, mint San Marino, ami szintén teljesen fel van újítva, és így inkább tűnik 20. századinak, mint 1000 évesnek.

Igaz, hogy hideg volt, és egy kis szél is fújt, de ragyogóan sütött a nap, ami elviselhetővé tette az időt, arról nem beszélve, hogy így több tíz km-re el lehetett látni. Miután sétáltunk két órát, és csináltunk vagy 100 fotót fejenként, visszamentünk a felvonóval a völgybe, egy borzalmas étteremben megebédeltünk, és visszataxiztunk Pekingbe. Akkora dugó volt, hogy a visszaút majdnem egy órával tovább tartott.

Pár órát pihentem a lakásban, aztán mentünk búcsú vacsorázni egy kínai étterembe Szonjával, az intézet igazgatójával, a férjével, Bencével, és a három gyerekükkel, Lénával, Igorral és Aurórával. 7, 5 és 3 évesek, nagyon szépek, de olyan rosszak, mint a kisördögök.

 Bencétől megtudtam, hogy 4-5000 Jüan az átlagfizetés Kínában, azaz 160-200 ezer ft ami olyan, vagy még magasabb, mint a magyar. Egy banktisztviselő vagy nagy cégnél dolgozó programozó pedig 20-30 ezret is megkeres. Én is meglepődtem az életszínvonalon, nemcsak az új és drága autók miatt, hanem a lakóparkok, plázák, metrók modernsége és az emberek jólöltözöttsége miatt is. Arra voltam felkészülve, hogy olyan tájakat és embereket látok, mint mondjuk Romániában, ehhez képest Kína messze lekörözte teljes Közép-Európát…

És Bence szerint nem hiányzik nekik a többpártrendszer, 1.3 milliárd embert nem is lehetne jól irányítani a nyugati demokrácia módszereivel. (Persze, nekünk se hiányzott addig, amíg nem volt, mindig 99%-kal szavaztuk meg a Hazafias Népfront jelöltjeit.) Hát, a fene tudja…

Azt kell mondanom, hogy minden pozitív csalódásom ellenére sem tudnám elképzelni azt, hogy huzamosabb ideig itt éljek. Zavarna a léptékek mássága – az óriási távolságok, a rengeteg ember, és hogy a kínaiaknak nincs igazán humorérzéke. Vagy ha igen, akkor az nagyon más, mint az európai.

Amszterdamban a reptéren nézek még valamit az öcsémnek, 2 hét múlva lesz 42 éves…