Az ajtók záródnak

Az utazás végére visszavedlettem tangueróból turistává. Kevesebb tangóórára megyek, várost nézek, beülök helyekre egy-egy kávéra vagy sörre, és ajándékokat vásárolok. Persze, hogy ne kapjak keszonbetegséget a hirtelen váltástól, az ajándékvásárlást a tangócipő-boltban kezdtem.
A spanyol nyelvtanulási lelkesedésem kissé alább hagyott, mert rájöttem, hogy aki semmilyen más nyelven nem tud egy mukkot sem, azzal is elboldogulok négy szóval: Holá! (Jó napot!), Chau! (Viszlát) és Cuanto cuesta? (Mennyibe kerül?)

Az utolsó három napra el kellett költöznöm a Casa del Solból, mert 21-étől már nem volt hely. Órák hosszat böngésztem az internetet, hogy hová menjek. Rengeteg egymásnak ellentmondó szempont volt egyszerre:
1. Ne legyen rohadt drága
2. Ne legyen rohadt lepukkant (ez a kettő már kizárja egymást)
3. Ne legyen messze onnan, ahol most vagyok, hogy ne kelljen három napra új eligazodási pontokat keresni, hogy hol van metró, hol milyen busz jár, hol van élelmiszerbolt, zöldséges, stb.
4. Ne legyen messze a tangóiskolától
5. Ne legyen messze a milongáktól
6. Ne legyen messze a belvárostól (ahol a tangócipő-boltok vannak)

A feladat megoldhatatlannak tűnt számomra, de jószerencsém ezúttal sem hagyott el, és meghozta a döntést helyettem. Ugyanis amikor az órák óta tartó kereséstől már megfájdult a fejem, kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ott találtam Barbarát, a szerencsétlenül járt német panzió-társamat.
(Azért járt szerencsétlenül, mert hat hétre jött, de a második héten amikor épp szállt le a buszról, a buszsofőr becsukta az ajtót, úgy, hogy a hátizsákját becsípte, elindult, és Barbarát 10-15 méteren át vonszolta magával. Megúszta egy kartöréssel, kórházba vitték,begipszelték, de a hátralévő időben nemhogy tangózni nem tud, de folyamatosan ingázik a kórház (kontroll, újrakötözés), a rendőrség (jegyzőkönyv-felvétel, tanúmeghallgatás), a biztosító helyi képviselete és egy ügyvéd között. Fog kapni kártérítést, de be kell perelniük a közlekedési társaságot, egy évig is elhúzódhat az ügy, és lesz valamikor egy tárgyalás, amire a saját pénzéből ki kell megint utaznia Argentínába... Ráadásul nem ez az első ilyen esete, hetedszer van Buenos Airesben tangó-vakáción, ebből háromszor eltörte valamilyét. Úgyhogy most már némi egykedvűséggel eszegette a salátáját a konyhában.)

(Mellesleg a buszsofőrök tényleg őrülten vezetnek. 50 méterrel a megálló előtt már kinyitják az ajtókat, és amikor megunják, hogy sokáig szállnak fel az emberek, akkor egyszerűen elindulnak, aki bújt, bújt, aki nem, nem alapon. Az első 50 métert megint nyitott ajtókkal teszik meg. (Barbara esete volt az egyetlen kivétel.) Az autósok sem jobbak. Véletlenül sem lassítanának, ha valaki megy át a járdán. Szedje a lábát a nyomorult...)

                                         Erről beszéltem

                             Délutáni csúcs az Avenida Cordóbán

                              Buszsofőr a metszett visszapillantóban

Szóval megkérdeztem Barbarát, hogy ő, aki már a város minden szegmensét ismeri, nem tud-e ajánlani valamit, hogy hová költözzek az utolsó napokra. Ó, hát hívjam fel Samet. Sőt, felhívja ő. Most azonnal. És mit ad isten, Samnél, aki az egyik legnépszerűbb tangó-turista panzió, a "2x4" tulajdonosa, hónapokra előre le van foglalva minden hely, pont volt egy üres szoba, pont erre a három napra! Az összes előzetes kívánalmamnak megfelel, ráadásul saját fürdőszoba van szobához, és még olcsóbb is, mint ahol eddig laktam...

Sam egy roppant érdekes figura. Amerikai, de hét éve Buenos Airesben él, ő építette a panzióját, versenyszerűen tangózik,  partnerével tavaly második lett a Buenos Airesi városi szalontangó-bajnokságon. Előtte fél évig Kubában lakott. Egy fél évet Firenzében és Rómában járt egyetemre, ami miatt persze rögtön cimbik lettünk. Most pedig oroszul kezdett tanulni, mert Oroszországban is szeretne valami üzletet beindítani...
Szóval a Casa del Sol ajtaja bezárult, de egy másik megnyílt előttem új emberekkel és új barátságokkal.

Zárásként még néhány turista-fotó:

                                     

Adios Amigos!

Van pápánk!

Be kell valljam töredelmesen, hogy sokkal kevesebbet tudok az új argentin pápáról, mint az otthoniak. Én is csak egy magyar hírportálról értesültem a megválasztásáról. Az utcán az emberek nem ugrálnak meghatottan egymás nyakába, és a taxisofőr nem erről mesél lelkesen gesztikulálva. (Persze az is lehet, hogy igen, csak nem értem.) Mindössze annyi változást érzékelek, hogy Maradona és Messi mellett ott van a pápa képe is a bulvárlapok címoldalán, és róla is lehet posztert kapni.

                                          Habemus papam!

 

                                         Van, aki kiteszi az ablakba

                                         

    
  Minden csoda három napig tart: a pápát ábrázoló plakátot választási plakátokkal ragasztják tele
                             
Voltam fodrásznál és mosodában is, ettől úgy érzem, hogy kezdem kicsit belakni a várost. Bár erősen élek a gyanúperrel, hogy fodrászból a legügyetlenebbet sikerült kifognom a városban, most már késő. A mosodásra viszont egy szavam sem lehet.

Endre 241 Buenos Airesben töltött nap után március 17-én utazott haza. Előtte telepakolta a csomagját 80 tangó-CD-vel, de hogy kisebb legyen a súlya és a térfogata, a CD-ket egyenként kiszedegettük a nejlontokból, a műanyagtokból, és a lemezt meg a hozzátartozó leírást visszatettük a nejlontokba. Így mind a 80 CD belefért Endre bőr mate tea tartójába.

Két búcsúbulija is volt, az egyik az elutazást megelőző este, a másik az elutazás napján délben, ez utóbbi brunch fent a tetőteraszon. Gyakorlatilag ugyanaz a társaság jött el mindkettőre, csak közben kicsit hazamentek aludni.

                                          Készül a vacsora

                                     

                                         Búcsúbuli éjjel...

                                         ...és nappal

Járok szorgalmasan tangóórákra, a DNI iskolában heti 4 csoportórám és heti négy magánórám van. Emellett a Maripositába férfitechnikára és Virginia Cutillóhoz magánórára. Voltam Julio Balmaceda és Jose Halfon csoportóráin is. Legjobban a DNI-t szeretem, mert lehet ugyan, hogy nem ők tanítják a legautentikusabb argentin tangót, de nagyon jó a hangulat, kedvesek a tanárok, és egészen álomszerű, ahogy egyszerre öt teremből - amik között van 2x2 méteres kis lyuk és rendes milongaterem is - öt különféle tangózene szűrődik ki egyszerre.

 

Szemét, légkondi, Buenos Aires

Buenos Airest tartják a legeurópaibb délamerikai fővárosnak, amiben sok igazság van. Közlekedni például nagyon jól lehet, van hat metróvonal, többszáz buszjárat, és több tízezer taxi.

A Carlos Gardel metróállomás, a tangóénekes mozaik képével

  Mária-oltár, ha valakinek imádkozni támad kedve a metróban

A buszjegy nagyon olcsó, 50 ft, és a taxi is nagyon olcsó európai szemmel, éjjel, amikor nincs forgalom, 600-1800 ft, attól függően, hogy 10 percet vagy fél órát utazik az ember. Igaz, hogy a turistákat szívesen megvágják egy kis kerülőúttal, tegnapelőtt például 40 pesot fizettem az átlagosan 25 pesós útért, de tegnap már figyelmesebb voltam, és szóltam a sofőrnek, hogy kanyarodjon jobbra ott, ahol magától nem akaródzott volna. De ilyesmi otthon is előfordul. Ami viszont elég zavaró, az a szemét az utcákon. Sokszor ugyanis nejlonzsákokban kiteszik a szemetet az utcára, amit a kutyák szétrágnak, és ettől szeméttenger borítja a járdát.

 

 

Nem kötéltáncos - takarítónő az üvegtetőn

 

A másik, ami európaiként nehezen viselhető, az a nyári fülledt hőség, és az ennek ellensúlyozására szolgáló ventillátorok és légkondícionáló masinák. ha az utcán 30 fok van, akkor a metróban 40, a légkondicionált helységekben pedig 20. Én tíz nap alatt kétszer fáztam meg a légkondiktól. A ventillátorok is elég alattomosak, de azok legalább viccesen néznek ki. Sokszor 60-70 éves masinák, olyanok, mintha még a Castro előtti Kubából importálták volna őket.

    (Itt valószínűleg gyogyósnak néznek, hogy a világ leghíresebb tangófesztiválján nem a fellépőket, hanem a ventillátorokat fényképezem.)

Bár azt mondják, az utóbbi időben nagyon felmentek az árak, az élelmiszerek még mindig valamivel olcsóbbak, mint nálunk. A zöldségek és gyümölcsök pedig sokkal. Egy kiló paradacsomot vagy őszibarackot az utcán már 100 forintnyi pesoért meg lehet kapni. Az én itteni kedvenceim a mangó, szőlő,  papaya, füge, zöldségek közül pedig az avokádó és egy palmitos nevű spárga-féleség.

A panziónk egy kicsit kollégiumszerű, annak minden előnyével (könnyen, gyorsan lehet informálódni, hogy hová érdemes milongára menni, mit, hol lehet olcsón megkapni, meg lehet osztani a taxiköltséget és lehet ragtapaszt kérni a németektől), és minden hátrányával (közös wc, közös fürdőszoba, közös konyha és közös fridzsider, aminél mindig random-szerű, hogy benne van-e, amit előző nap betettél.)

                                          Erkélytől Endréig

Vasárnap volt házigazdánknak, a tangótanár Marcelonak a születésnapja, és ebből az alkalomból grillpartit tartott a tetőteraszon. Jöttek 15-20-an a panzión kívülről is, megannyi szimpatikus és ellenszenves figura. Volt egy orosz csaj, aki már az elején is nagyon hangos volt, 15 perccel később pedig, amikor berúgott, senki mást nem lehetett hallani öt méteres körzetben. Volt egy Endre szerint híres tangóblogger nő, aki Szentpéterváron született skót szülőktől, élt Párizsban és Amerikában is, és most már évek óta Buenos Airesben. Egészében véve lenyűgöző volt, hogy szinte mindenki beszélt 3-4 nyelven (angol, spanyol, német francia) az anyanyelvén kívül. Volt egy milánói srác - eredeti szakmáját tekintve burkoló -, aki másfél éve jött ki Buenos Airesbe, és már ő is tanár a DNI tangóiskolában. A legszimpatikusabb pedig egy svájci-svéd pár volt,  tíz éve vannak együtt - lehetnek vagy 30 évesek - a fiú - akinek egy péksége van Luzernben - nem is tangózik, csak néha elkíséri a barátnőjét külföldre, elmennek milongákra, a srác úgy 1 órakor ülve elalszik, aztán hajnali 5-kor a barátnője felébreszti, és hazamennek.

                  Marcelo egy plakáton mint tangósztár...

                    ...és mint házigazda a grillpartin

                                            Parti a tetőn

Utána éjfélkor elmentünk milongára a La Floreálba, ami fantasztikus volt! Egy tíztagú élő zenekar játszott, közülük öten tangóharmonikán, és volt egy fickó, aki úgy énekelt, mint a legnagyobbak. Lehet hogy ő is egy volt közülük. Mivel a parti utáni nagy rohanásban se telefont, se kamerát nem vittem magammal, így őt most nem tudom megmutatni, de majd nyomozok utána. Ezután negyed négykor még átmentünk a La Virutába, ahol egyszerre 5 világnagyság volt a táncparketten: Julio Balmaceda, Horacio Godoy, Pablo Inza, Ezequiel Paludi,  Carlitos Espinoza. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy mögöttük próbálok ochózgatni.

Mivel a bejegyzés elején csak a negatív városképről szóltam, befejezésként mutatok pár pozitívat is, amiket a házunk melletti parkban fotóztam.

 

Hogyan legyünk ellenszenvesek?

A tangóban - akárcsak az életben - roppant könnyű ellenszenvet ébresztenünk másokban. Én most az ellenszenves női tangósokról írok, az ellenszenves férfiakat meghagyom a női bloggereknek.

1. Az öntudatos kezdő, aki mindent jobban tud

Legfeljebb fél éve tangózik, de elolvasott már vagy ezer oldal szakirodalmat, és megnézte a Youtube-on Sebastian Arce, Horacio Godoy és Pablo Verón összes fent lévő bemutatóját. Vagyis mindent tud - csak mindent rosszul. És ettől feljogosítva érzi magát, hogy a partnerét az órákon és praktikákon folyton oktassa és kritizálja. Tévedhetetlennek tartja magát. Különösen a volt szocialista országokból, Lengyelországból, Ukrajnából, Horvátországból vannak sokan ilyenek.

2. Az európai, aki megveti az európaiakat

Gyakran lehet olyan német, olasz, orosz lányokkal találkozni, akik azért húzzák a szájukat egy-egy milonga-helyszín hallatán, mert hogy ott sok a tangóturista. (Mintha ők nem azok lennének...) Utálják a gancho és boleo figurákat, hozzátéve, hogy természetesen értik, mit szeretnék, meg is tudnák csinálni, csak nem akarják, merthogy az az európai bohóckodás része, nem pedig vérbeli, autentikus, argentin mámortangó.

3. Undok profi, undok amatőr

Táncolni is lehet undokul és kedvesen. És ez még csak nem is szint-függő. Vannak kedves profik és undok profik, és kedves amatőrök és undok amatőrök. A kedves profi első ismérve, hogy először is hajlandó velem táncolni. A második, hogy nem hagy ott az első szám után, a harmadik, pedig, hogy úgy csinál, mint hogyha még élvezné is. Az igazi jó tangós úgy táncol, hogy azalatt a 7-8 perc alatt a másik úgy érezze, hogy számára ő a legfontosabb ember világon.
A kedves amatőr sokat mosolyog, repes a boldogságtól, ha valaki felkéri, és rendkívül hálás minden mozdulatért, amit korábban nem ismert, de most le tudták neki vezetni.

Az undok profi megközelíthetetlen, csak olyannal táncol, akiről tudja vagy látja, hogy szintén profi. Ha pedig mégis sikerül felkérni, akkor az egész tandát látványosan végigunatkozza. Az ilyeneknek már az arckifejezése is árulkodó, jobb nem is próbálkozni velük (nekem), mert egy-egy ilyen kudarc az egész estét el tudja rontani.
Az undok amatőr ugyanolyan, mint az undok profi, azzal a kis különbséggel, hogy nem tud táncolni.


Kiváncsi volnék, hogy évente hány tangóturista fordul meg Buenos Airesben. Szerintem milliós nagyságrend.  Ahogy Athénban van műemlékturizmus, Rómában zarándokturizmus és Thaiföldön szexturizmus, ugyanúgy van Buenos Airesben tangóturizmus. És hatalmas tangóipar épül erre. Ezt az iszonyú tömeget el kell szállásolni, enni adni neki, szállítani egyik helyről a másikra, tanítani őket tangóra (annak is különböző fajtáira: tradicionális tangó, szalontangó, modern tangó, és a tangótanítás árnyékában fellendült az ezeket segítő-kiegészítő mozgástípusokoktatása is; férfi technika, női technika, jóga, pilátes, fitness, balett), ellátni őket a legújabb divat szerinti tangócipőkkel és tangóruhákkal, és persze minden éjjel szórakoztatni őket, vagyis helyszínt, élőzenét vagy dj-ket és megfelelő körülményeket teremteni a milongákra. Úgyhogy becslésem szerint több százezer ember él itt a közvetlenül vagy közvetve a tangóból.

 

Johanna és Joszip a Flabella cipőbolt kirakatában

 

 

 

Endre cipőt próbál

 

 

Visszatérés Buenos Airesbe

                                   

Pontosan három évvel első argentinai tangós utam után ismét felkerekedtem, hogy márciusban három hetet a tangótanulásnak és gyakorlásnak szenteljek. (Na jó, spanyol órára is fogok járni, és javítgatom egy tavaly ilyenkor írt forgatókönyvemet, ami egy háború előtti humoros magyar regény filmadaptációja lesz, ha összejön. Így talán nem tűnök annyira léhának...) Ehhez az kellett, hogy egyéb dolgaimat több hónapig tartó logisztikai manőverezéssel úgy tologassam előre-hátra, hogy létrejöjjön egy háromhetes luk, valamint, hogy két és fél év hadakozás után a bürokráciával (közjegyző, ügyvéd, műemlékfelügyelet) hozzájussak egy kisebb örökséghez, amit egy távoli rokon hagyott a családunkra.

Amióta csak kint voltam Buenos Airesben, mindig vágytam rá, hogy még egyszer az életben visszamehessek, hiszen akkor a szabadságnak az a foka, amit ott átéltem, az emberek vidámsága és barátságossága, valamint a plusz három hét nyári meleg annyi energiával töltött fel, hogy utána hónapokig eufóriában éltem Pesten is, és mind a magánéletben, mind a munkában nagyon jó dolgok történtek velem. Az egyik titok az volt, hogy nem görcsöltem többé semmin. Ezt Rociónak, egy 19 éves tangótanárnőnek köszönhetem, aki az egyik órán azt mondta, hogy "Relax your shoulders", "Lazítsd el a vállaidat". Ezt ő a tangóra értette, de számomra azóta jelmondat és életfilozófia lett, ezt súgom magamnak, bármilyen kellemetlen vagy szorongásos helyzetbe kerülök, és e varázsige segítségével érezhetően könnyebben oldódnak meg a dolgok.

 

A repülőút Amszterdami átszállással 17 óra. Ez baromi hosszú, de úgy érzékeltem, hogy a 17 órából csak az első öt óra az, ami rémesen unalmas és fárasztó , utána az emberek belezuhannak egy reménytelenül katatón zombi-állapotba, és onnantól kezdve lényegében minden mindegy. Vagy üveges tekintettel bambulnak maguk elé, vagy beleolvadnak a békésen alvó utasok szuszogó-szellentő masszájába. Én is szerettem volna beleolvadni, de amikor már majdnem sikerült, mindig történt valami váratlan. Vagy a mellettem alvó dőlt rám, mint egy darab fa, vagy egy csecsemő kezdett el kiabálni, amitől a többi kisgyerek is beszállt a kórusba, vagy a mögöttem ülő állt fel úgy, hogy felülről az ülésembe kapaszkodott, és a hajamat is hozzáfogta a fejtámlámhoz...

Este 8-kor már le is szállt a gép Buenos Airesben. A szállásom a Palermo negyed szélén, Az Ecquador és a Paraguay utca kereszteződésénél van. Ez egy tangós panzió, ami azt jelenti, hogy mind a 6 szobájában tangóturisták laknak, és szigorúan tekintettel kell rá lenni, hogy ők minimum délig alszanak, tehát délelőtt nincs élet. Van viszont egy tangó gyakorlóterem, és egy remek tetőterasz, ahol tudok délelőttönként olvasni és blogot írni... A panziót egy Karsza Éva nevű magyar lány üzemelteti a barátjával, aki az El Chino (A kínai) néven elhíresült kitűnő tangótáncos és tangó-oktató. Azért ide jöttem, mert itt lakik immár több mint fél éve Endre barátom is, három éve is vele voltam Argentínában és Uruguayban. Van közös konyha is, ahol lehet főzőcskézni. A többi szobákban főképp németek és osztrákok laknak, ami azért szerencsés, mert ők mindig rendesen elmosogatnak maguk után. Az első három éjjel nem volt üres szoba, így Endréhez raktak be. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ő aludjon a földön matracon, mert amúgy is ott szeret. Viszont nem vette le a neylonfóliát a matracról, így ahányszor megmozdult éjszaka, olyan hangosan zörgött, mintha szemeteszsákokkal birkózna.

 

Első nap lementünk ebédelni egy rituális rokfortos pizzát Quilmes sörrel. Este pedig több mint egy órát utazva metróval és busszal a Sunderland Clubba practicára. Itt egy 78éves, pocakos, sánta bácsi (Carlos Perez mester) tart practikát, aminek az első 40 perce csak sétából áll. De pár hónapja annyira megtetszett neki Endre sétája, hogy több ingyenes magán-sétaórát is felajánlott neki.  A mosdóban kicsit zavarba jöttem, mert a szappan helyén egy bizarr alakú rózsaszín cső lógott, és akárhol nyomtam meg, nem jött belőle semmi. Aztán kiderült, hogy az maga a szappan, és fől-le húzogatva tudja az ember beszappanozni a kezét.

Utána fél egyig vacsoráztunk, majd elmentünk egy milongára, ami éjjel fél kettőkor kezdődött! Nekem nem igazán tetszett, mert fáradt is voltam, egy mindössze 4x4 méteres parketten lökdösődött 70-80 ember, meg egy kicsit sznobnak is tűnt a társaság. Jól jellemzi a helyzetet, hogy egész este akkor éreztem magam a legjobban, amikor néhány újdonsült barátunkkal a buszra vártunk, hogy odmenjünk a milongára, és az egyik őrült német gyerek vicceket mesélt.

Kedd délután a városban sétáltam, és már attól jókedvem lett, hogy sütött a nap,28 fok volt, flip-flop papucsban lehetett csattogni az utcán, az emberek vidámak voltak, és a falakról is csupa jókedv áradt.