Buenos Airest tartják a legeurópaibb délamerikai fővárosnak, amiben sok igazság van. Közlekedni például nagyon jól lehet, van hat metróvonal, többszáz buszjárat, és több tízezer taxi.
A Carlos Gardel metróállomás, a tangóénekes mozaik képével
Mária-oltár, ha valakinek imádkozni támad kedve a metróban
A buszjegy nagyon olcsó, 50 ft, és a taxi is nagyon olcsó európai szemmel, éjjel, amikor nincs forgalom, 600-1800 ft, attól függően, hogy 10 percet vagy fél órát utazik az ember. Igaz, hogy a turistákat szívesen megvágják egy kis kerülőúttal, tegnapelőtt például 40 pesot fizettem az átlagosan 25 pesós útért, de tegnap már figyelmesebb voltam, és szóltam a sofőrnek, hogy kanyarodjon jobbra ott, ahol magától nem akaródzott volna. De ilyesmi otthon is előfordul. Ami viszont elég zavaró, az a szemét az utcákon. Sokszor ugyanis nejlonzsákokban kiteszik a szemetet az utcára, amit a kutyák szétrágnak, és ettől szeméttenger borítja a járdát.
(Itt valószínűleg gyogyósnak néznek, hogy a világ leghíresebb tangófesztiválján nem a fellépőket, hanem a ventillátorokat fényképezem.)
Bár azt mondják, az utóbbi időben nagyon felmentek az árak, az élelmiszerek még mindig valamivel olcsóbbak, mint nálunk. A zöldségek és gyümölcsök pedig sokkal. Egy kiló paradacsomot vagy őszibarackot az utcán már 100 forintnyi pesoért meg lehet kapni. Az én itteni kedvenceim a mangó, szőlő, papaya, füge, zöldségek közül pedig az avokádó és egy palmitos nevű spárga-féleség.
A panziónk egy kicsit kollégiumszerű, annak minden előnyével (könnyen, gyorsan lehet informálódni, hogy hová érdemes milongára menni, mit, hol lehet olcsón megkapni, meg lehet osztani a taxiköltséget és lehet ragtapaszt kérni a németektől), és minden hátrányával (közös wc, közös fürdőszoba, közös konyha és közös fridzsider, aminél mindig random-szerű, hogy benne van-e, amit előző nap betettél.)
Erkélytől Endréig
Vasárnap volt házigazdánknak, a tangótanár Marcelonak a születésnapja, és ebből az alkalomból grillpartit tartott a tetőteraszon. Jöttek 15-20-an a panzión kívülről is, megannyi szimpatikus és ellenszenves figura. Volt egy orosz csaj, aki már az elején is nagyon hangos volt, 15 perccel később pedig, amikor berúgott, senki mást nem lehetett hallani öt méteres körzetben. Volt egy Endre szerint híres tangóblogger nő, aki Szentpéterváron született skót szülőktől, élt Párizsban és Amerikában is, és most már évek óta Buenos Airesben. Egészében véve lenyűgöző volt, hogy szinte mindenki beszélt 3-4 nyelven (angol, spanyol, német francia) az anyanyelvén kívül. Volt egy milánói srác - eredeti szakmáját tekintve burkoló -, aki másfél éve jött ki Buenos Airesbe, és már ő is tanár a DNI tangóiskolában. A legszimpatikusabb pedig egy svájci-svéd pár volt, tíz éve vannak együtt - lehetnek vagy 30 évesek - a fiú - akinek egy péksége van Luzernben - nem is tangózik, csak néha elkíséri a barátnőjét külföldre, elmennek milongákra, a srác úgy 1 órakor ülve elalszik, aztán hajnali 5-kor a barátnője felébreszti, és hazamennek.
Marcelo egy plakáton mint tangósztár...
...és mint házigazda a grillpartin
Parti a tetőn
Utána éjfélkor elmentünk milongára a La Floreálba, ami fantasztikus volt! Egy tíztagú élő zenekar játszott, közülük öten tangóharmonikán, és volt egy fickó, aki úgy énekelt, mint a legnagyobbak. Lehet hogy ő is egy volt közülük. Mivel a parti utáni nagy rohanásban se telefont, se kamerát nem vittem magammal, így őt most nem tudom megmutatni, de majd nyomozok utána. Ezután negyed négykor még átmentünk a La Virutába, ahol egyszerre 5 világnagyság volt a táncparketten: Julio Balmaceda, Horacio Godoy, Pablo Inza, Ezequiel Paludi, Carlitos Espinoza. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy mögöttük próbálok ochózgatni.
Mivel a bejegyzés elején csak a negatív városképről szóltam, befejezésként mutatok pár pozitívat is, amiket a házunk melletti parkban fotóztam.
A Carlos Gardel metróállomás, a tangóénekes mozaik képével
Mária-oltár, ha valakinek imádkozni támad kedve a metróban
A buszjegy nagyon olcsó, 50 ft, és a taxi is nagyon olcsó európai szemmel, éjjel, amikor nincs forgalom, 600-1800 ft, attól függően, hogy 10 percet vagy fél órát utazik az ember. Igaz, hogy a turistákat szívesen megvágják egy kis kerülőúttal, tegnapelőtt például 40 pesot fizettem az átlagosan 25 pesós útért, de tegnap már figyelmesebb voltam, és szóltam a sofőrnek, hogy kanyarodjon jobbra ott, ahol magától nem akaródzott volna. De ilyesmi otthon is előfordul. Ami viszont elég zavaró, az a szemét az utcákon. Sokszor ugyanis nejlonzsákokban kiteszik a szemetet az utcára, amit a kutyák szétrágnak, és ettől szeméttenger borítja a járdát.
Nem kötéltáncos - takarítónő az üvegtetőn
A másik, ami európaiként nehezen viselhető, az a nyári fülledt hőség, és az ennek ellensúlyozására szolgáló ventillátorok és légkondícionáló masinák. ha az utcán 30 fok van, akkor a metróban 40, a légkondicionált helységekben pedig 20. Én tíz nap alatt kétszer fáztam meg a légkondiktól. A ventillátorok is elég alattomosak, de azok legalább viccesen néznek ki. Sokszor 60-70 éves masinák, olyanok, mintha még a Castro előtti Kubából importálták volna őket.
(Itt valószínűleg gyogyósnak néznek, hogy a világ leghíresebb tangófesztiválján nem a fellépőket, hanem a ventillátorokat fényképezem.)
Bár azt mondják, az utóbbi időben nagyon felmentek az árak, az élelmiszerek még mindig valamivel olcsóbbak, mint nálunk. A zöldségek és gyümölcsök pedig sokkal. Egy kiló paradacsomot vagy őszibarackot az utcán már 100 forintnyi pesoért meg lehet kapni. Az én itteni kedvenceim a mangó, szőlő, papaya, füge, zöldségek közül pedig az avokádó és egy palmitos nevű spárga-féleség.
A panziónk egy kicsit kollégiumszerű, annak minden előnyével (könnyen, gyorsan lehet informálódni, hogy hová érdemes milongára menni, mit, hol lehet olcsón megkapni, meg lehet osztani a taxiköltséget és lehet ragtapaszt kérni a németektől), és minden hátrányával (közös wc, közös fürdőszoba, közös konyha és közös fridzsider, aminél mindig random-szerű, hogy benne van-e, amit előző nap betettél.)
Erkélytől Endréig
Vasárnap volt házigazdánknak, a tangótanár Marcelonak a születésnapja, és ebből az alkalomból grillpartit tartott a tetőteraszon. Jöttek 15-20-an a panzión kívülről is, megannyi szimpatikus és ellenszenves figura. Volt egy orosz csaj, aki már az elején is nagyon hangos volt, 15 perccel később pedig, amikor berúgott, senki mást nem lehetett hallani öt méteres körzetben. Volt egy Endre szerint híres tangóblogger nő, aki Szentpéterváron született skót szülőktől, élt Párizsban és Amerikában is, és most már évek óta Buenos Airesben. Egészében véve lenyűgöző volt, hogy szinte mindenki beszélt 3-4 nyelven (angol, spanyol, német francia) az anyanyelvén kívül. Volt egy milánói srác - eredeti szakmáját tekintve burkoló -, aki másfél éve jött ki Buenos Airesbe, és már ő is tanár a DNI tangóiskolában. A legszimpatikusabb pedig egy svájci-svéd pár volt, tíz éve vannak együtt - lehetnek vagy 30 évesek - a fiú - akinek egy péksége van Luzernben - nem is tangózik, csak néha elkíséri a barátnőjét külföldre, elmennek milongákra, a srác úgy 1 órakor ülve elalszik, aztán hajnali 5-kor a barátnője felébreszti, és hazamennek.
Marcelo egy plakáton mint tangósztár...
...és mint házigazda a grillpartin
Parti a tetőn
Utána éjfélkor elmentünk milongára a La Floreálba, ami fantasztikus volt! Egy tíztagú élő zenekar játszott, közülük öten tangóharmonikán, és volt egy fickó, aki úgy énekelt, mint a legnagyobbak. Lehet hogy ő is egy volt közülük. Mivel a parti utáni nagy rohanásban se telefont, se kamerát nem vittem magammal, így őt most nem tudom megmutatni, de majd nyomozok utána. Ezután negyed négykor még átmentünk a La Virutába, ahol egyszerre 5 világnagyság volt a táncparketten: Julio Balmaceda, Horacio Godoy, Pablo Inza, Ezequiel Paludi, Carlitos Espinoza. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy mögöttük próbálok ochózgatni.
Mivel a bejegyzés elején csak a negatív városképről szóltam, befejezésként mutatok pár pozitívat is, amiket a házunk melletti parkban fotóztam.
more info about Floreal milonga:
VálaszTörléshttps://www.facebook.com/floreal.milonga?fref=ts