Pontosan három évvel első argentinai tangós utam után ismét felkerekedtem, hogy márciusban három hetet a tangótanulásnak és gyakorlásnak szenteljek. (Na jó, spanyol órára is fogok járni, és javítgatom egy tavaly ilyenkor írt forgatókönyvemet, ami egy háború előtti humoros magyar regény filmadaptációja lesz, ha összejön. Így talán nem tűnök annyira léhának...) Ehhez az kellett, hogy egyéb dolgaimat több hónapig tartó logisztikai manőverezéssel úgy tologassam előre-hátra, hogy létrejöjjön egy háromhetes luk, valamint, hogy két és fél év hadakozás után a bürokráciával (közjegyző, ügyvéd, műemlékfelügyelet) hozzájussak egy kisebb örökséghez, amit egy távoli rokon hagyott a családunkra.
Amióta csak kint voltam Buenos Airesben, mindig vágytam rá, hogy még egyszer az életben visszamehessek, hiszen akkor a szabadságnak az a foka, amit ott átéltem, az emberek vidámsága és barátságossága, valamint a plusz három hét nyári meleg annyi energiával töltött fel, hogy utána hónapokig eufóriában éltem Pesten is, és mind a magánéletben, mind a munkában nagyon jó dolgok történtek velem. Az egyik titok az volt, hogy nem görcsöltem többé semmin. Ezt Rociónak, egy 19 éves tangótanárnőnek köszönhetem, aki az egyik órán azt mondta, hogy "Relax your shoulders", "Lazítsd el a vállaidat". Ezt ő a tangóra értette, de számomra azóta jelmondat és életfilozófia lett, ezt súgom magamnak, bármilyen kellemetlen vagy szorongásos helyzetbe kerülök, és e varázsige segítségével érezhetően könnyebben oldódnak meg a dolgok.
A repülőút Amszterdami átszállással 17 óra. Ez baromi hosszú, de úgy érzékeltem, hogy a 17 órából csak az első öt óra az, ami rémesen unalmas és fárasztó , utána az emberek belezuhannak egy reménytelenül katatón zombi-állapotba, és onnantól kezdve lényegében minden mindegy. Vagy üveges tekintettel bambulnak maguk elé, vagy beleolvadnak a békésen alvó utasok szuszogó-szellentő masszájába. Én is szerettem volna beleolvadni, de amikor már majdnem sikerült, mindig történt valami váratlan. Vagy a mellettem alvó dőlt rám, mint egy darab fa, vagy egy csecsemő kezdett el kiabálni, amitől a többi kisgyerek is beszállt a kórusba, vagy a mögöttem ülő állt fel úgy, hogy felülről az ülésembe kapaszkodott, és a hajamat is hozzáfogta a fejtámlámhoz...
Este 8-kor már le is szállt a gép Buenos Airesben. A szállásom a Palermo negyed szélén, Az Ecquador és a Paraguay utca kereszteződésénél van. Ez egy tangós panzió, ami azt jelenti, hogy mind a 6 szobájában tangóturisták laknak, és szigorúan tekintettel kell rá lenni, hogy ők minimum délig alszanak, tehát délelőtt nincs élet. Van viszont egy tangó gyakorlóterem, és egy remek tetőterasz, ahol tudok délelőttönként olvasni és blogot írni... A panziót egy Karsza Éva nevű magyar lány üzemelteti a barátjával, aki az El Chino (A kínai) néven elhíresült kitűnő tangótáncos és tangó-oktató. Azért ide jöttem, mert itt lakik immár több mint fél éve Endre barátom is, három éve is vele voltam Argentínában és Uruguayban. Van közös konyha is, ahol lehet főzőcskézni. A többi szobákban főképp németek és osztrákok laknak, ami azért szerencsés, mert ők mindig rendesen elmosogatnak maguk után. Az első három éjjel nem volt üres szoba, így Endréhez raktak be. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ő aludjon a földön matracon, mert amúgy is ott szeret. Viszont nem vette le a neylonfóliát a matracról, így ahányszor megmozdult éjszaka, olyan hangosan zörgött, mintha szemeteszsákokkal birkózna.
Első nap lementünk ebédelni egy rituális rokfortos pizzát Quilmes sörrel. Este pedig több mint egy órát utazva metróval és busszal a Sunderland Clubba practicára. Itt egy 78éves, pocakos, sánta bácsi (Carlos Perez mester) tart practikát, aminek az első 40 perce csak sétából áll. De pár hónapja annyira megtetszett neki Endre sétája, hogy több ingyenes magán-sétaórát is felajánlott neki. A mosdóban kicsit zavarba jöttem, mert a szappan helyén egy bizarr alakú rózsaszín cső lógott, és akárhol nyomtam meg, nem jött belőle semmi. Aztán kiderült, hogy az maga a szappan, és fől-le húzogatva tudja az ember beszappanozni a kezét.
Utána fél egyig vacsoráztunk, majd elmentünk egy milongára, ami éjjel fél kettőkor kezdődött! Nekem nem igazán tetszett, mert fáradt is voltam, egy mindössze 4x4 méteres parketten lökdösődött 70-80 ember, meg egy kicsit sznobnak is tűnt a társaság. Jól jellemzi a helyzetet, hogy egész este akkor éreztem magam a legjobban, amikor néhány újdonsült barátunkkal a buszra vártunk, hogy odmenjünk a milongára, és az egyik őrült német gyerek vicceket mesélt.
Kedd délután a városban sétáltam, és már attól jókedvem lett, hogy sütött a nap,28 fok volt, flip-flop papucsban lehetett csattogni az utcán, az emberek vidámak voltak, és a falakról is csupa jókedv áradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése