Az utazás végére visszavedlettem tangueróból turistává. Kevesebb tangóórára megyek, várost nézek, beülök helyekre egy-egy kávéra vagy sörre, és ajándékokat vásárolok. Persze, hogy ne kapjak keszonbetegséget a hirtelen váltástól, az ajándékvásárlást a tangócipő-boltban kezdtem.
A spanyol nyelvtanulási lelkesedésem kissé alább hagyott, mert rájöttem, hogy aki semmilyen más nyelven nem tud egy mukkot sem, azzal is elboldogulok négy szóval: Holá! (Jó napot!), Chau! (Viszlát) és Cuanto cuesta? (Mennyibe kerül?)
Az utolsó három napra el kellett költöznöm a Casa del Solból, mert 21-étől már nem volt hely. Órák hosszat böngésztem az internetet, hogy hová menjek. Rengeteg egymásnak ellentmondó szempont volt egyszerre:
1. Ne legyen rohadt drága
2. Ne legyen rohadt lepukkant (ez a kettő már kizárja egymást)
3. Ne legyen messze onnan, ahol most vagyok, hogy ne kelljen három napra új eligazodási pontokat keresni, hogy hol van metró, hol milyen busz jár, hol van élelmiszerbolt, zöldséges, stb.
4. Ne legyen messze a tangóiskolától
5. Ne legyen messze a milongáktól
6. Ne legyen messze a belvárostól (ahol a tangócipő-boltok vannak)
A feladat megoldhatatlannak tűnt számomra, de jószerencsém ezúttal sem hagyott el, és meghozta a döntést helyettem. Ugyanis amikor az órák óta tartó kereséstől már megfájdult a fejem, kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ott találtam Barbarát, a szerencsétlenül járt német panzió-társamat.
(Azért járt szerencsétlenül, mert hat hétre jött, de a második héten amikor épp szállt le a buszról, a buszsofőr becsukta az ajtót, úgy, hogy a hátizsákját becsípte, elindult, és Barbarát 10-15 méteren át vonszolta magával. Megúszta egy kartöréssel, kórházba vitték,begipszelték, de a hátralévő időben nemhogy tangózni nem tud, de folyamatosan ingázik a kórház (kontroll, újrakötözés), a rendőrség (jegyzőkönyv-felvétel, tanúmeghallgatás), a biztosító helyi képviselete és egy ügyvéd között. Fog kapni kártérítést, de be kell perelniük a közlekedési társaságot, egy évig is elhúzódhat az ügy, és lesz valamikor egy tárgyalás, amire a saját pénzéből ki kell megint utaznia Argentínába... Ráadásul nem ez az első ilyen esete, hetedszer van Buenos Airesben tangó-vakáción, ebből háromszor eltörte valamilyét. Úgyhogy most már némi egykedvűséggel eszegette a salátáját a konyhában.)
(Mellesleg a buszsofőrök tényleg őrülten vezetnek. 50 méterrel a megálló előtt már kinyitják az ajtókat, és amikor megunják, hogy sokáig szállnak fel az emberek, akkor egyszerűen elindulnak, aki bújt, bújt, aki nem, nem alapon. Az első 50 métert megint nyitott ajtókkal teszik meg. (Barbara esete volt az egyetlen kivétel.) Az autósok sem jobbak. Véletlenül sem lassítanának, ha valaki megy át a járdán. Szedje a lábát a nyomorult...)
Erről beszéltem
Délutáni csúcs az Avenida Cordóbán
Buszsofőr a metszett visszapillantóban
Szóval megkérdeztem Barbarát, hogy ő, aki már a város minden szegmensét ismeri, nem tud-e ajánlani valamit, hogy hová költözzek az utolsó napokra. Ó, hát hívjam fel Samet. Sőt, felhívja ő. Most azonnal. És mit ad isten, Samnél, aki az egyik legnépszerűbb tangó-turista panzió, a "2x4" tulajdonosa, hónapokra előre le van foglalva minden hely, pont volt egy üres szoba, pont erre a három napra! Az összes előzetes kívánalmamnak megfelel, ráadásul saját fürdőszoba van szobához, és még olcsóbb is, mint ahol eddig laktam...
Sam egy roppant érdekes figura. Amerikai, de hét éve Buenos Airesben él, ő építette a panzióját, versenyszerűen tangózik, partnerével tavaly második lett a Buenos Airesi városi szalontangó-bajnokságon. Előtte fél évig Kubában lakott. Egy fél évet Firenzében és Rómában járt egyetemre, ami miatt persze rögtön cimbik lettünk. Most pedig oroszul kezdett tanulni, mert Oroszországban is szeretne valami üzletet beindítani...
Szóval a Casa del Sol ajtaja bezárult, de egy másik megnyílt előttem új emberekkel és új barátságokkal.
Zárásként még néhány turista-fotó:
Adios Amigos!
A spanyol nyelvtanulási lelkesedésem kissé alább hagyott, mert rájöttem, hogy aki semmilyen más nyelven nem tud egy mukkot sem, azzal is elboldogulok négy szóval: Holá! (Jó napot!), Chau! (Viszlát) és Cuanto cuesta? (Mennyibe kerül?)
Az utolsó három napra el kellett költöznöm a Casa del Solból, mert 21-étől már nem volt hely. Órák hosszat böngésztem az internetet, hogy hová menjek. Rengeteg egymásnak ellentmondó szempont volt egyszerre:
1. Ne legyen rohadt drága
2. Ne legyen rohadt lepukkant (ez a kettő már kizárja egymást)
3. Ne legyen messze onnan, ahol most vagyok, hogy ne kelljen három napra új eligazodási pontokat keresni, hogy hol van metró, hol milyen busz jár, hol van élelmiszerbolt, zöldséges, stb.
4. Ne legyen messze a tangóiskolától
5. Ne legyen messze a milongáktól
6. Ne legyen messze a belvárostól (ahol a tangócipő-boltok vannak)
A feladat megoldhatatlannak tűnt számomra, de jószerencsém ezúttal sem hagyott el, és meghozta a döntést helyettem. Ugyanis amikor az órák óta tartó kereséstől már megfájdult a fejem, kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ott találtam Barbarát, a szerencsétlenül járt német panzió-társamat.
(Azért járt szerencsétlenül, mert hat hétre jött, de a második héten amikor épp szállt le a buszról, a buszsofőr becsukta az ajtót, úgy, hogy a hátizsákját becsípte, elindult, és Barbarát 10-15 méteren át vonszolta magával. Megúszta egy kartöréssel, kórházba vitték,begipszelték, de a hátralévő időben nemhogy tangózni nem tud, de folyamatosan ingázik a kórház (kontroll, újrakötözés), a rendőrség (jegyzőkönyv-felvétel, tanúmeghallgatás), a biztosító helyi képviselete és egy ügyvéd között. Fog kapni kártérítést, de be kell perelniük a közlekedési társaságot, egy évig is elhúzódhat az ügy, és lesz valamikor egy tárgyalás, amire a saját pénzéből ki kell megint utaznia Argentínába... Ráadásul nem ez az első ilyen esete, hetedszer van Buenos Airesben tangó-vakáción, ebből háromszor eltörte valamilyét. Úgyhogy most már némi egykedvűséggel eszegette a salátáját a konyhában.)
(Mellesleg a buszsofőrök tényleg őrülten vezetnek. 50 méterrel a megálló előtt már kinyitják az ajtókat, és amikor megunják, hogy sokáig szállnak fel az emberek, akkor egyszerűen elindulnak, aki bújt, bújt, aki nem, nem alapon. Az első 50 métert megint nyitott ajtókkal teszik meg. (Barbara esete volt az egyetlen kivétel.) Az autósok sem jobbak. Véletlenül sem lassítanának, ha valaki megy át a járdán. Szedje a lábát a nyomorult...)
Erről beszéltem
Délutáni csúcs az Avenida Cordóbán
Buszsofőr a metszett visszapillantóban
Szóval megkérdeztem Barbarát, hogy ő, aki már a város minden szegmensét ismeri, nem tud-e ajánlani valamit, hogy hová költözzek az utolsó napokra. Ó, hát hívjam fel Samet. Sőt, felhívja ő. Most azonnal. És mit ad isten, Samnél, aki az egyik legnépszerűbb tangó-turista panzió, a "2x4" tulajdonosa, hónapokra előre le van foglalva minden hely, pont volt egy üres szoba, pont erre a három napra! Az összes előzetes kívánalmamnak megfelel, ráadásul saját fürdőszoba van szobához, és még olcsóbb is, mint ahol eddig laktam...
Szóval a Casa del Sol ajtaja bezárult, de egy másik megnyílt előttem új emberekkel és új barátságokkal.
Zárásként még néhány turista-fotó:
Adios Amigos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése