A barátnőim cipői

Pénteken voltam a Mindszentynumban, az itteni katolikus magyarok házában, ahol többek között vívóegyesület is működik. Kiváncsi voltam rá, hogy milyen, elvégre 18 évig vívtam versenyszerűen, és nagyon sokat kaptam ettől a sporttól meg az edzőimtől. 12-20 éves fiúk és lányok voltak az edzésen, elég ügyesek, két Dél-Amerika-bajnok is van közöttük. De egyik gyerek sem volt magyar, nyilván azért járnak ide, mert csak itt van a városban vívás-oktatás. Érdekes volt, hogy az edzést egy feszületekkel és Mindszenty bíboros szúrós tekintetű képeivel díszített teremben tartják.







Esténként szorgalmasan járunk a fiúkkal milongákra. Mindennap legalább 10 helyen van a belvárosban. Ezek közül a neten kell kiböngészni, hogy melyikre érdemes aznap menni. A 10-ből 8 úgynevezett "tradicionális milonga". Ez azt jelenti, hogy ide jórészt duci nagyik járnak a férjükkel. Többnyire csak egymással táncolnak, recsegő bakelit lemezről szólnak a háború előtti Carlos Gardel-slágerek. Vasárnap egymás után két ilyenbe is beleszaladtunk. 5-5 percig voltunk, de így is ki kellett fizetni a belépőt. A 10-ből 2 pedig az aznapi trendi milonga. Ide mennek a menő táncosok és a fiatal csikaszok, de ez azt jelenti, hogy a 100 négyzetméteres parketten 500 ember tolong egyszerre, ami inkább tűnik pankrációnak, mint tangózásnak.


La Viruta


Ma voltam harmadszor éles bevetésen női tangócipő boltban. (Az első kettő sikertelen volt.)
Buenos Airesben nem láttam még se a Casa Rosada-t, se a Museo de Arte Latinamericano-t, de a tangócipő boltokhoz már vaktérképpel is odatalálok. Ami azért is nagy szó, mert eléggé el vannak dugva. A világ leghíresebb tangócipőit nem boltokban árulják, hanem lakásokban, egy-egy bérház második, ötödik vagy tizedik emeletén (Comme il faut, 2 x 4, Fabioshoes). Sokszor még a kaputelefonra sincs kiírva, hogy melyik csengőt kell megnyomni, csupán szájhagyomány útján terjed.


Na jó, az Obelisco-t már láttam, ott van a Darcos és a Flabella cipőbolt között :)


Először nem értettem, hogy miért kezd el annyira csillogni a tangós lányok szeme Pesten, amikor mondom, hogy megyek Buenos Airesbe. Azt hittem, hogy ennek a titokzatos, távoli, hőn áhított, de reménytelennek tűnő, álomszerű szónak - BUENOS AIRES - lehet ilyen mágikus varázsa. Aztán azt, hogy annak örülnek, hogy hátha megtanulok 5 új figurát, és ezáltal 100 %-kal bővítem a repertoáromat... Nem sejtettem, hogy az angyali mosolyok hátterében a tangócipő áll.:) Csak most, az e-mailekből áradó megrendeléseket olvasva merült fel a kétely: lehet, hogy nem is az új Javier Rodriguezt látják bennem, aki hazatérve a tangó Mekkájából elbűvöli majd őket a technikájával, hanem...
a cipőfutárt???

Végül is teljesen mindegy. Annyi barátságot, kedvességet kaptam tőlük az elmúlt másfél évben ('Tangózó lányok árnyékában' - Proust után szabadon), hogy ennyit igazán megtehetek.
De el lehet képzelni, hogy micsoda erőfeszítés nekem, aki magamnak is utálok cipőt venni, róni a várost ilyesfajta instrukciók alapján: "7 és fél centis sarok nem jó, 8 és fél centis se, csak 8 centis lehet", "a hátsó ruffle selyemből legyen", "ha az alapszín fekete, akkor a díszítés lehet rózsaszín, arany, vagy ezüst, ha piros, akkor fekete vagy szürke", stb., stb.

Nem tudom eléggé áldani Adélt, aki csak egy hűtőmágnest kért... :)


Endre már megtette a magáét...